Az emberek fele akkor sem ver át másokat, ha nem büntetnék meg – de mi legyen a potyautasokkal?

Kevés bosszantóbb jelenség létezik a közgazdaságtanban, mint a potyautas-dilemma. Mindenki találkozhatott már a helyzettel: ha sok embernek kellene együtt dolgoznia egy közös cél érdekében, akkor úgyis lesz, aki megpróbálja az egészet ellazsálni. Kicsit szakmaibban megfogalmazva: a probléma az, hogy a csoport egy tagja akkor is részesül a csoport munkájának előnyeiből, ha ő maga nem tett ezért semmit.

Ha ebből a megfogalmazásból indulunk ki, akkor máris sokkal több helyzetre érvényes a leírás, mint egy-egy lazázó csoporttárs munkájára. Ugyanez van a probléma mögött akkor is, amikor például az a kérdés,

mit kezdjünk azzal, amikor valaki úgy szeretne kórházi ellátást, hogy ő maga tb-t azért nem fizet.

Vagy épp azzal, hogy az EU 27 tagállama közül van egy (nem ér ujjal mutogatni!), amely úgy szeretné a közös pénzekből rá jutó részt megkapni, hogy közben a szintén közös jogállami normákat nem igazán tartaná be.

A játékelméletnek nagyon sok remek módszere van arra, hogy laboratóriumi körülmények között lehessen tesztelni az emberi együttműködést. Ernst Fehr, Simon Gachter és Urs Fischbacher egy híres kísérletében több különböző csoporttal játszatott el különböző játékelméleti problémákat, és arra jutottak: az emberek nagyjából fele hajlamos a kooperációra, míg egyharmad potyautasként viselkedik, ha csak teheti. A maradék rész azok, akik csak akkor potyautaskodnak, ha erre nagyon jó lehetőségük van – vagyis ha olyan játékban vesznek részt, ahol ezért a magatartásért szinte semmilyen büntetés nem jár.