Jánossy Lajos: Életre szóló zsebcselek

Három évszám. Inkább legyen négy.
1967. 1974. 1948-1949. 1984.

1967-ben, miután az István kórházban, ahol apám belgyógyászként az életét töltötte, ott kezdte és ott hagyta abba a pályáját, megszülettem, tehát a Ferencvárosban, az Üllői úti lakásban landoltam, apám nagybátyjának, Laci bácsinak, aki még látta a 100%-os bajnokságot nyert FTC-t, első dolga volt, hogy felvonja a zöld-fehér lobogót a bölcsőm fölé, a három E-vel, ezt ne feledd, hangsúlyozta apám: Erkölcs, Erő, Egyetértés, ekképp és visszavonhatatlanul szurkolóvá avasson idejekorán.

1974-ben, a felújítást követően, megnyitották a Fradi-pályát; apámmal mentünk. Az alkalomra a belépőt a klub címerét bronz domborműves, díszdobozba vont formájára hozták; azóta is megvan. Ültünk apámmal a meccsen, a frissen festett, fehér padokon, ünnepélyesen, míg a Vasas, Komjáti góljával tette emlékezetessé az eseményt. Apámon úgynevezett lemberdzsekk volt, ahogy ő mondaná, azt húzta magára, a fehér olajfesték örökre rajta maradt, tehát rajtam is; örököltem a dzsekit; ezt hordtam, amikor ’82-ben, Füreden, a Bizottság-koncerttel záruló New Wave fesztiválon, a vasúti állomás aluljárójáróból, ahova az eső elől húzódtunk és próbáltunk nyugovóra térni hasonszőrű kollégáinkkal, a rendőrök gumibottal kivertek.

A Bizottság:

1948-1949: Henni-Rudas-Szabó-Kispéter-Kéri-Lakat-Budai-Kocsis-Deák-Mészáros-Czibor. A nagy, kihúzhatós ebédlőasztalon apám egy ódon, selyembélésű, intarziás fadoboznak felcsapta a tetejét, az orromba szállt a feltörő illat, a szuroknak és a faggyúnak a semmihez nem hasonlítható elegye, amit azóta is bármikor képes vagyok megidézni. A dobozban, inkluzíve: az öltözőben apám gombfocicsapatai várták, hogy hosszú idő után, ismét a pályára lépjenek. A Fradin kívül az MTK Hidegkútival, a Honvéd Puskással, az UTE Szuszával.