Polyák Gábor: Szégyenünkben ordítani

Az Orbán-kormány Putyin-barátsága, erkölcstelen kufárkodása, legújabb nevén „gazdasági semlegessége”, minden magyar szégyene. Akkor is, ha sokan legszívesebben ordítanánk szégyenünkben, mondja szerzőnk, aki nemrég Kijevben járt –Vélemény.

A kijevi PEN Club irodájában három magyar beszélget a közönség előtt. A közönséget nagyon érdekli, mi történt Magyarországgal. A beszélgetők is szeretnék tudni, évek óta sok energiát fektetnek a kérdés megválaszolásába, hiszen újságíróként, íróként, kutatóként feladatuk lenne a megértés. De csak töredékes magyarázataik vannak. Történik mindez aznap, amikor Orbán Viktor Strasbourgban többek között kikéri magának, hogy Ukrajna szabadságharcát az 1956-os forradalomhoz hasonlítsák. Ami már csak azért is visszás, mert éppen az őt kritizáló európai politikusok védik ’56 emlékét Orbán Balázs otromba szavaival szemben.

A beszélgetés hatása fájdalmas. A szervezők és a résztvevők sorra fejezik ki örömüket, hogy nem minden magyar olyan. Hogy ezek szerint egészen sokan vannak, akik szolidárisak Ukrajnával. Tehát eddig ezt nem így gondolták. A magyarok: oroszpártiak. A hivatalos Magyarország természetesen sokat dolgozott azon, hogy Ukrajnában ilyennek lássanak mindannyiunkat, és ezek szerint az árnyék-Magyarország nem eleget, hogy legalább az ukrán értelmiségiek érezzék az odafigyelésünket.

A kellemes őszi időben Kijev olyan, mint a többi európai város. Távolabbról nézve úgy él, úgy lüktet, mint bármelyik nagyváros Stockholmtól Lisszabonig. Az utolsó napsütéskor megtelő teraszok, eldugott romkocsmák, dugó a soksávos autóúton.

Milyen is lenne, hiszen Európában vagyunk.

Kicsit közelebb lépve persze feltűnik a sok katonai terepruha, a toborzóplakátok, fekete páncélozott autók a dugóban, tankcsapdák a kormányzati épületek körül. A mobiltelefonra telepített légiriadó-applikáció, az este 11 óra után már elérhetetlen taxik, amik a kijárási tilalom előtt viszik haza az utolsó utasokat.