Az én hetem Lackfi Jánossal: A dögkútnál, a régi temetővel szemben

Mikor Pálpusztáról a fővárosba költöztem, gondosan igyekeztem alkalmazkodni környezetemhez, mint egy titkos ügynök, akinek okvetlenül be kell épülnie. Ne legyen több, mint tégla a falban.
Tanulmányoztam a fővárosiak öltözködését, a susogókat és farmerokat, pólófeliratokat és kapucnis kabátokat, edzőcipőket és bakancsokat, és használtboltban beszereztem pont olyanokat, amilyeneket a legtöbb ember hord. Én ugyan nem akarok kilógni a tömegből nagykarimás kalappal, csokornyakkendővel, túl topis cuccal, tiritarka batikolt gatyóval, vasláncos tépett nadrággal, hófehér tapinacival, bármi ilyesmivel! Lássanak pont olyannak, mint a többi szembejövőt, meg ne akadjon rajtam a szeme senkinek. Ha baleset történik, a szemtanúk közül egy se emlékezzék, hogy én is ott álltam.
Mit mondjak, a nagyváros tényleg alkalmas, hogy eltűnj, beolvadj, felszívódj, pontosan úgy élj, azt edd, azt hordd, annyit mutass magadból, mint bárki más, és így láthatatlanná válj.

Főként nem akartam én lenni a tanyasi butaparaszt, aki szorong a kártyás pénzfelvételtől, a mozgólépcsőre lépéskor, a tömegközlekedésben való jegylyukasztástól, a szupermarketes önkiszolgáló kassza használatától meg úgy egyáltalán, mindentől. Aki képtelen megszokni, hogy lépten-nyomon belemásznak az aurájába (aminek átmérője kábé tízméteres), oldalba bökik, felöklelik, rálépnek a lábára, arcába dobják a hajukat, orrot fújnak a fülébe, belelehelnek a nyakába.

Ha egy-két megálló kedvéért kellett buszra szállni, inkább gyalog mentem. És a járdán is ügyeltem, hogy messziről kitérjek, mert a járókelők sosem hagytak elég helyet. Nekem a covidos időszak másfél méteres távolságtartása lett volna ideális. Utálom beszívni mások cigifüstjét, belélegezni gíroszuk szagát (hagymával, csípősen), inhalálni a pincehelyiségekből kiáramló dohszagot, kimondottan hányingerem van a parfümmel keveredő verejtéktől meg a cserzett bőrkabát szagától.
Minek jöttem akkor éppen oda, ahol mindez a lehető legtöményebben árad szembe velem? Már mondtam, eltűnni, hiányozni a csoportképekről, úgy lenni, mintha nem is lennék. Elfelejteni a nyikorgó padlós, húgyszagú tisztaszobát, ami minden volt, csak nem tiszta. A büdös olajkályha pár méteres körzetében való létezést. Az egymás testszagában töltött végtelen teleket. Mordor meg a sokat szidott Brüsszel ehhez képest maga a Paradicsom!

Egy lakótelepen találtam albérleti szobát, de nem adták oda akárkinek.

Kész castingon kellett részt vennem, csomóan topogtunk az előszobában, a két ott lakó albérlő srác pedig egyenként hívogatott be bennünket. Undorodva mértek végig, és keresztkérdéseket tettek fel. Szoktam-e rejszolni, tudok-e mosogatni, van-e bögyös barátnőm, tört-e már csontom, milyen zenét szeretek, hány sör után okádok, és hasonló idétlenségek. Mint valami béna profilozó egység egy lúzer rendőrkapitányságon. Látva, mekkora idióták, nem sok reményt fűztem az ügyhöz.