Az én hetem Lackfi Jánossal: A dögkútnál, a régi temetővel szemben

Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel, öt kulcsszót felhasználva írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Lackfi Jánosnak most az alábbi készletből kellett ihletet merítenie: Mordor, kamikaze, fogatókészség, hiperszonikus, vásárlóerő.

  • Lackfi János Lackfi János
Az én hetem Lackfi Jánossal: A dögkútnál, a régi temetővel szemben

Mikor Pálpusztáról a fővárosba költöztem, gondosan igyekeztem alkalmazkodni környezetemhez, mint egy titkos ügynök, akinek okvetlenül be kell épülnie. Ne legyen több, mint tégla a falban.
Tanulmányoztam a fővárosiak öltözködését, a susogókat és farmerokat, pólófeliratokat és kapucnis kabátokat, edzőcipőket és bakancsokat, és használtboltban beszereztem pont olyanokat, amilyeneket a legtöbb ember hord. Én ugyan nem akarok kilógni a tömegből nagykarimás kalappal, csokornyakkendővel, túl topis cuccal, tiritarka batikolt gatyóval, vasláncos tépett nadrággal, hófehér tapinacival, bármi ilyesmivel! Lássanak pont olyannak, mint a többi szembejövőt, meg ne akadjon rajtam a szeme senkinek. Ha baleset történik, a szemtanúk közül egy se emlékezzék, hogy én is ott álltam.
Mit mondjak, a nagyváros tényleg alkalmas, hogy eltűnj, beolvadj, felszívódj, pontosan úgy élj, azt edd, azt hordd, annyit mutass magadból, mint bárki más, és így láthatatlanná válj.

Főként nem akartam én lenni a tanyasi butaparaszt, aki szorong a kártyás pénzfelvételtől, a mozgólépcsőre lépéskor, a tömegközlekedésben való jegylyukasztástól, a szupermarketes önkiszolgáló kassza használatától meg úgy egyáltalán, mindentől. Aki képtelen megszokni, hogy lépten-nyomon belemásznak az aurájába (aminek átmérője kábé tízméteres), oldalba bökik, felöklelik, rálépnek a lábára, arcába dobják a hajukat, orrot fújnak a fülébe, belelehelnek a nyakába.

Ha egy-két megálló kedvéért kellett buszra szállni, inkább gyalog mentem. És a járdán is ügyeltem, hogy messziről kitérjek, mert a járókelők sosem hagytak elég helyet. Nekem a covidos időszak másfél méteres távolságtartása lett volna ideális. Utálom beszívni mások cigifüstjét, belélegezni gíroszuk szagát (hagymával, csípősen), inhalálni a pincehelyiségekből kiáramló dohszagot, kimondottan hányingerem van a parfümmel keveredő verejtéktől meg a cserzett bőrkabát szagától.
Minek jöttem akkor éppen oda, ahol mindez a lehető legtöményebben árad szembe velem? Már mondtam, eltűnni, hiányozni a csoportképekről, úgy lenni, mintha nem is lennék. Elfelejteni a nyikorgó padlós, húgyszagú tisztaszobát, ami minden volt, csak nem tiszta. A büdös olajkályha pár méteres körzetében való létezést. Az egymás testszagában töltött végtelen teleket. Mordor meg a sokat szidott Brüsszel ehhez képest maga a Paradicsom!

Egy lakótelepen találtam albérleti szobát, de nem adták oda akárkinek.

Kész castingon kellett részt vennem, csomóan topogtunk az előszobában, a két ott lakó albérlő srác pedig egyenként hívogatott be bennünket. Undorodva mértek végig, és keresztkérdéseket tettek fel. Szoktam-e rejszolni, tudok-e mosogatni, van-e bögyös barátnőm, tört-e már csontom, milyen zenét szeretek, hány sör után okádok, és hasonló idétlenségek. Mint valami béna profilozó egység egy lúzer rendőrkapitányságon. Látva, mekkora idióták, nem sok reményt fűztem az ügyhöz.

Hammer Ferenc: A mocskos Fidesz az új gerappa

Hammer Ferenc: A mocskos Fidesz az új gerappa

A könnyűzene mindig is elitellenes volt, nem kell csodálkozni, hogy az előadók ma is be-beszólnak a kormánynak – véli a szociológus-médiakutató és egyben punkzenész Hammer Ferenc. Szerinte a popzenét nem lehet a hatalom által megrendszabályozni, de azt nem tudni, hova vezet a fiatalok nyári fesztivál- és koncertlázadása. Interjú.