„Amúgy semmire sem vágyom, mindenem megvan” – a Dubaj bemutatja, hogy a lyukóvölgyi cigánygettóból nincs kiút

„Maguk szerencsét hoztak nekem!” – szélesen mosolyog a kamerába a dokumentumfilm egyik főszereplője, Mariann, miután kinyomta a mobiltelefonját. A film társrendezői, Surányi Z. András és Sívó Júlia – a ritka kivételek egyikeként – nem vágták ki a saját (reménykedő) kérdésüket:

„Na, lesz munka?”
„Áh, nem. De holnap mehetek plazmázni. Ez most nekem 20 ezer forintot jelent.”

A fogalom pontos jelentését Mariann testvére magyarázza el. Lehet menni a városba vért adni, amiből aztán életmentő gyógyszer készül, s nem mellékesen csurran egy kis pénz is. De sok mindennek kell ám megfelelni, nem lehet magas a vérnyomás, egészségesnek kell lenni, „úgyhogy maguk ne is menjenek” – böki viccelődve oda a pesti stábnak.

Bő fél évtized képes krónikáját mutatta be nemrégiben a Dunatáj Alapítvány filmstúdiója. A kis létszámú csapat szinte hazajár a Miskolc külterületén fekvő, düledező viskóiról, sártengeréről, az ivóvizes közkúttól buszmegállónyira, másfél-két kilométerre lévő lyukóvölgyi cigánygettóba, ahol 4-5 ezer ember tengődik a mélyszegénységben úgy, hogy azt a lehető legtermészetesebbnek élik meg. „Mi ilyenek vagyunk, nevetősök”, jegyzi meg Mariann egy bekeretezett fényképet nézegetve.