Egy kis létszámú stáb már eddig is több nagyívű dokumentumfilmben követte nyomon a lyukóvölgyi mélyszegénységben tengődő cigánygettó lakóinak sorsát. A Dunatáj Alapítvány stúdiójának új krónikája minden korábbinál keserűbb és felzaklatóbb vádirat.
„Maguk szerencsét hoztak nekem!” – szélesen mosolyog a kamerába a dokumentumfilm egyik főszereplője, Mariann, miután kinyomta a mobiltelefonját. A film társrendezői, Surányi Z. András és Sívó Júlia – a ritka kivételek egyikeként – nem vágták ki a saját (reménykedő) kérdésüket:
„Na, lesz munka?”
„Áh, nem. De holnap mehetek plazmázni. Ez most nekem 20 ezer forintot jelent.”
A fogalom pontos jelentését Mariann testvére magyarázza el. Lehet menni a városba vért adni, amiből aztán életmentő gyógyszer készül, s nem mellékesen csurran egy kis pénz is. De sok mindennek kell ám megfelelni, nem lehet magas a vérnyomás, egészségesnek kell lenni, „úgyhogy maguk ne is menjenek” – böki viccelődve oda a pesti stábnak.
Bő fél évtized képes krónikáját mutatta be nemrégiben a Dunatáj Alapítvány filmstúdiója. A kis létszámú csapat szinte hazajár a Miskolc külterületén fekvő, düledező viskóiról, sártengeréről, az ivóvizes közkúttól buszmegállónyira, másfél-két kilométerre lévő lyukóvölgyi cigánygettóba, ahol 4-5 ezer ember tengődik a mélyszegénységben úgy, hogy azt a lehető legtermészetesebbnek élik meg. „Mi ilyenek vagyunk, nevetősök”, jegyzi meg Mariann egy bekeretezett fényképet nézegetve.
Sűrű ősszel számol az a politikai agenda, amely Magyar Péter szerint a Karmelitából jutott el hozzá, és bár Kocsis Máté és a kormány is cáfolta, van benne valós dátum. Bár az október 23-i Békemenetről Csizmadia László főszervező nem tud, a HVG-nek nem is zárta ki, hogy lesz. A szeptember 21-i Harcosok Klubja-összejövetel lehet igaz, de a helyszín, a Budapest Aréna nem adhat felvilágosítást.
