Könyvek, dokumentumfilmek születtek önökről, édesapja és Judit húga is írt könyvet. Miért érezte úgy, hogy el kell mesélnie a saját történetét?
Alapcélom a könyvvel inspirációt, motivációt adni a következő generációknak, azoknak a lányoknak, akik nehézségekkel küzdenek akár a sakkban, akár más területen.
A sikerhez vezető út általában nem sima, de a könyv biztatást adhat, mert ha én meg tudtam csinálni, más is meg tudja.
Az akaraterőn, a kitartáson, a jó értelemben vett megszállottságon sok múlik.
A könyvben kitér a születése előtt történtekre, hogy több családtagjuk veszett oda Auschwitzban. Hogyan befolyásolta ez az ön és a húgai életútját?
Ismertem mind a négy nagyszülőmet, nekik szerencséjük volt, ők visszajöttek. Mindkét szülőm 1946-ban született. Láttam, hogy ilyen tragikus múlttal is sikerült a nagyszüleimnek szeretetteljes családot alapítaniuk, miközben cipelték az átélt borzalmakat. Része volt a mindennapok beszélgetéseinek a másság, a zsidóság kérdése. Másfelől benne volt a nevelésünkben az a meggyőződés, ha menekülni kell, akkor mindent elvehetnek tőlünk, kivéve azt, ami a fejünkben van.
A véletlenen múlt, hogy a sakk lett az a terület, ahol édesapjuk zsenit nevelt önökből. Ha aznap kémiakönyvre vagy teniszütőre bukkan a szekrényben, abban lettek volna kiemelkedőek?
Szinte minden területen meg lehet csinálni ugyanezt, édesapám nagyon hitt ebben. Nagyrészt egyetértek vele, nyilván a fizikai sportokban a testi adottságoknak nagyobb szerepük van, nehezen lehetnék jó kosárlabdázó alacsonyan. De a legtöbb területen kiemelkedő teljesítményt lehet elérni, ha nagyon korán kezdi a gyerek, megszereti és sok időt áldoz rá.