A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
„A hiperkonnektivitás korában, amely paradox módon egyre mélyülő elszigeteltséggel jár együtt, a BINÁLÉ 2025 Nem vagyunk egyedül című kiállítása azt vizsgálja, hogy mit is jelent valójában mások – emberek, gépek és ezeken túli létformák – között élni. Ahelyett, hogy az „idegent” távoli látványosságként ábrázolná, a kurátori elképzelés a kapcsolódásra helyezi a hangsúlyt az elkülönülés helyett” – olvasható mintegy nyitányként a Binálé 2025 katalógusában.
Már ennyiből is sejthető, hogy elsősorban újmédiaművészeti alkotások vannak az egykori Merlin Színház frissen fehérre festett földszintjén és emeletén, illetve az ott leválasztott és elsötétített kisebb terekben. Több mű is akkor kezd el igazán működni, amikor elmegyünk mellette, hozzáérünk, vagy (pl. érzékelőkkel felszerelve) lélegzünk a közelében. Amerre nézünk, képernyők: képernyők, melyeken videó játékként játszható művek futtathatók; képernyők, melyeken generatív módon létrehozott jelek rajzolnak ki sajátos esztétikumú ábrákat; képernyők beszélő fejjel, képernyők rögzített előadással…Köztük-mellettük pedig üdítő változatosságként hasonló gondolatkörön mozgó installációk és szobrok.
„A tradicionális múzeumi terek és a tárgyi alapú művészet passzív befogadói tradícióra épít, ezzel szemben ebben a kiállításban a nézőnek más szerepe van; az interakció a legtöbb esetben kódolva van a művekben, illetve a nézőn keresztül tud kibontakozni az alkotás”
– mondja Lukács Viola. „A techno és a partikultúra struktúrája is megjelenik a Bináléban a szervezéstől a lebonyolításig, vagyis a technológia beszállítóitól az installáláson, a tervezésen, a 3D modellkészítőin át (le kellett 3D-ben modellezni pár teret, hogy megfelelő technológiával tudjuk megjeleníteni az adott alkotásokat), egészen addig, hogy a látogató hogyan kapcsolódik ezekhez a műtárgyakhoz.”
Amikor arra kérem, hogy mondjon/mutasson pár konkrét példát arra, hogyan lehet kapcsolatba lépni művekkel, Lukács Viola egy külső világosságot kizáró, füstköddel finoman elárasztott térben álló nagyméretű munkát, az X néven futó installációt említi elsőként: „Mindhárom alkotó, Kitzinger Gábor, Nagy András Gábor és Mákó Rozia technokultúrában ‘nőttek fel’, és az installáció elemei is onnan jönnek: van benne füstgép és stroboszkóp, vannak benne LED panelek és robotikus lámpák, és a hang is loopokból és samplerekből szövődik. És ahogy egy parti is akkor igazán jó, amikor a közönség által emelkedetté válik a hangulat, itt is a néző adja az inputot. Ezt az utóbbit szenzoros technológiával oldjuk meg; a mediátor felszereli az önként jelentkezőt kétféle eszközzel - az egyik a légzését, a másik pedig a pulzusát képes mérni -, az illető pedig befekszik a műtárgy alá, ami valójában egy V alakban összeillesztett nagy méretű villódzó panel, amely az alatta lévő tükörpadló miatt vizuálisan egy nagy X-et ad ki. Szomatikus adat nélkül is fut a fény-és hangszobor, de amikor a néző ezt szenzorokokkal alakítani tudja, akkor bizonyos fokig alkotóvá válik.”
Kitzinger Gábor, Nagy András Gábor és Mákó Rozi X installációja
Rethey-PikkerTamás
A most említett mű annyira friss, hogy a nyitás napjára lett kész. A kiállítás legrégebbi és egyben az egyik legértékesebb munkája viszont analóg: néhány tárgy együttese egy üvegbúra alatt, egy kisméretű határidőnapló két transzformátor társaságában. Alkotója az a „videóművészet atyjának” is nevezett, 2006-ban elhunyt dél-koreai születésű művész, akit az
„elektronikus szupersztráda”
kifejezés látnoki megalkotójának is tartanak.
„Igen, Nam June Paikmintegy kezdőpontként jelenik meg a kiállítás repertoárjában, jelezve, hogy mi az a referencia, amihez vissza szeretnénk térni, mert az a fajta kritikus hozzáállás, a technológiának az a kreatív „félrehasználása”, amivel Nam June Paik és partnere, Shigeko Kubota kezdett el operálni, rámutatott a technológia társadalomformáló erejére, annak előnyével és a veszélyeivel együtt” – hangsúlyozza Lukács Viola. „Ezt a poetikus, Egy robot agya című dadaista alkotását '65-ben hozta létre, tehát két évvel azelőtt, hogy felfedezte volna magának a tévét, mint médiumot, de már ebben a műben is megjelenik konceptuális szinten a távközléssel kapcsolatos üzenet. A cím egyértelműen mutat rá az alkotó és a gép közötti kapcsolatra, jelezve, hogy az ember a saját képmására formálja a gépet, ami aztán akár autonóm módon is képes működni. Nam June Paikot foglalkoztatta, hogy hogyan tudunk technológia segítségével telepatikus módon információt, képet, kapcsolatot létrehozni” – mondja Lukács Viola.
A médiaművészeti kiállítás hightech eszközeit tárgyakkal játékosan vegyítő kiállításban a kanadai Sarah Friend kvázi-szobrai szellemességükkel és furcsa praktikalitásukkal mintegy hidat képeznek a szobrászat és a médiaművészet között.
„Az ő műveinek is nagyon szoros kapcsolódása van a technéhez. Sarah képzőművészetet tanult, de anyagi okokból elment egy programozó céghez, és idővel menő programozó lett belőle. A Braess-csomó című (2025), hálózati kábelekből és elektronikából álló műve egy falra installálható reliefre emlékeztet, a Kapu című munkája (2022) pedig két olyan, színes LEDekkel is megvilágított torony, amit működő hűtőventilátorokból épített fel” – meséli a kurátor. „Ezek amellett, hogy nagyon szép tárgyak, Friend kutatás alapú gyakorlatainak leképezési. Friend ugyanis a technológiát övező hatalmi rendszereket kutatja, utánajárt például, hogy hova telepítik a nagy techcégek a szerver házaikat világszerte. Kiderült, hogy többnyire a külvárosokat preferálják, azaz kvázi eldugva léteznek a városi térben azok a különböző technológiai cégek, amelyek segítsége nélkül az egész internetes valóság nem tudna működni.”
Sarah Friend munkája
Fodor Csilla
A Binálé első, 2023-as kiadásában 68 mű volt látható, amelyek egyetlen óriási LED-es kijelzőn egymás után loopolva jelentek meg. Idén nem csak a koncepció, a helyszín, de az installáció módja is más:
„Idén 22 műtárgy látható, de az alkotók száma ennél több, mert sok alkotás kollektív erőfeszítés eredményeként jött létre, ami egyébként jellemző ezekre a médiumokra, amikkel mi operálunk, mert amikor új technológiákat, narratívákat ötvözöl a térrel, az alkotói folyamat annyira komplex, hogy egyszerűen nincsen az a géniusz, aki meg tudja oldani egyedül, illetve nem is törekszünk arra, hogy géniuszokkal dolgozzunk, itt tényleg az együttműködésről van szó” – magyarázza a kurátor.
A kiállítás egyik legnagyobb hatású műve kétségkívülKurt Hentschläger teljes sötétségben élvezhető munkája, a SUB (2020), bár erre a műre az élvezetes helyett a felkavaró, dezorientáló, érzékeinkre kihívásként ható kifejezések jobban illenének. Miközben a néző a teljes (de tényleg teljes) sötétségben az USA-ban élő osztrák művész által komponált felvillanó, cikázó, színes és baljós morajjal kísért fényhatásokat ereszti magára, az is eszébe juthat, hogy nem lehetett egyszerű feladat a technikai hátteret biztosítani ehhez a zsigeri hatást keltő művészeti bravúrhoz.
Kurt Hantschläger: SUB.
Fodor Csilla
„Olyan alkotásoknak, mint Kurt Hentschlägeré, magas feszültségű, több fázisból érkező áramforrásra van szükségük, és erre még rá kell telepíteni a szoftveres részt, és párosítani a megfelelő bejátszókkal, mert a hangminőség is fontos. Talán ez jelenti a legnagyobb kihívást egy ilyen kiállítás megszervezésében, nem csak azért, mert mindig van valami, ami elromolhat, vagy amit ki- vagy be kell kapcsolni, de maga az installálás is nagy feladat” – osztja meg Lukács Viola.
„De ez nem a technológia fétiséről szól”
– teszi hozzá. „Mert a néző ebből semmit sem lát, csak azt a fény-és színvarázslatot, ami ezáltal ott létrejön, és aminek felkavaró hatása van. Kurt Hentschläger nem is szereti generatív művésznek nevezni magát. A SUB esetében a kép utáni retina élmény amolyan privát délibábként az agyába vésődik a nézőnek, aki másodpercekkel a fényjelenség letűntével is látja a képet.”
Közben megállunk Ryoji Ikeda japán sztárművész művének képernyője előtt, amin finom zöld és sárga technikai vonalak futnak, mintha egy elektromos eszköz alaplapját animálták volna meg. Kiderül, hogy amit nézünk, az nem egy egyszerű videó, hanem a képernyő mögött ott van egy mini komputer is, ugyanis nem egy előre megkomponált és rögzített anyagot nézünk, hanem a kép élőben generálódik megadott kód alapján.
Ryoji Ikeda: Data Gram
Fodor Csilla
„A képernyőn látható ábrák gyakorlatilag nyomtatott áramköri lapok (ún. NYÁK-ok), azaz a művész elektromos eszközök működését lehetővé tevő chipek fizikai struktúráját írja le egy vizuális nyelvvel, amit kóddal animál” – mondja a kurátor.
„Ennek a műnek az installálása alatt egyébként megjegyezte nekem egy villanyszerelő, hogy ‘szerintem te nem is tudod, hogy itt miről van szó.’ Azt válaszoltam, hogy de igen, csak valószínűleg más jelentést társítok hozzá. A technológia itt a maga esztétikájával együtt jelenik meg. A művész a szépséget, az esztétikát az ismétlésekben, a szimmetriában, az áramkörökben, mint a digitális kor DNS-ében fedezi fel.”
Az ugyanebben a térben látható triptichon Nagy Ágoston munkája, ahol a kód szintén vizuális költészetként jelenik meg a képernyőn. „Ahhoz, hogy élvezhetővé váljon a hang és a kép összjátéka, nem is szükséges tudni, hogy a program a blokklánc beteljesületlen tranzakcióit listázza” – mutat rá Lukács Viola.
Nagy Ágoston munkái
Fodor Csilla
Nem csak az ilyen típusú művek létrehozásához kell nagyobb fokú együttműködés, mint más médiumok esetében, de a kiállítás és eseménysorozat létrehozásához is.
„A főszponzorunk az a bázeli kísérleti médiaművészeti gyűjtemény, ahol programigazgatóként dolgozom; az anyagi támogatás mellett több műtárgy is tőlük érkezett. A gyűjtemény neve 0x.collection (ejtsd: hexcollection), aminek Karel Komarek cseh származású üzletember a tulajdonosa, és az a missziója, hogy az újmédia művészetet minél szélesebb körben hozzáférhetővé, érthetővé tegye, illetve hidakat építsen a tradicionális intézményrendszerek és a digitális művészeti alkotók között. Több kiemelt helyszínen is kiállítottunk már, legutóbb az Art Baselen, Frames of Reference címmel. Az eseménysorozat szervezésben benne van a Party Archive Research Group is, ami a magyar techno- és partikultúra kutatásával foglalkozik. Neudold Júlia kurátortársam pedig főállásban az Örkény Színházban dolgozik, amely a fenntartásában lévő Merlinbe fogadta be a biennálét. Törekedtünk is arra, hogy direkt kapcsolódás legyen olyan darabokkal, mint pl. a Klara és a Nap vagy az Escape.“
Trevor Paglen munkája
Rethey-PikkerTamás
A kérdésre, hogy körülbelül mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki rendesen végignézze–hallgassa a látogatót szellemileg és vizuálisan is kihívások elé állító anyagot, azt a nem túl meglepő választ kapom, hogy körülbelül 5 óra, de Lukács Viola felhívja a figyelmemet egy kellemes jegykonstrukcióra ezzel kapcsolatban:
„A megvásárolt jeggyel bármikor vissza lehet jönni a kiállítás ideje alatt, akár másnap vagy harmadnap is. Továbbá létrehoztunk egy ún. hallgató és olvasó szobát, ahol rendszeresen vannak audiovizuális performanszok, kerekasztalbeszélgetések, zenei szettek és táncos bulik. A program miatt a weblapunkat vagy a szociális média felületeinket érdemes keresni. A ‘nem vagyunk egyedül’ egyszerre idézi fel a 20. század űrkorszakának naiv lelkesedését, ugyanakkor kapaszkodókat kínál a jelen rendszereiben. Ha belegondolunk: olyan szerzők, mint például Stanisław Lem vagy Octavia E. Butler történeteikben rendre azt mutatják meg, hogy az idegenekkel való találkozás nem a másikról szól, hanem rólunk: az emberiség önvizsgálatának kritikai gyakorlatáról.”
