– Ennek vége van.
– Persze. Már évek óta vége van.
Ha valami őrült ötlettől vezérelve engem kértek volna fel, hogy adjak címet a Dollár Papa Gyermekei színházi társulat, azaz Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás új előadásának, biztosan ezt a mondatot emeltem volna ki belőle: „Ennek vége van.”
Vége van. A magyar független színháznak, a benne dolgozók motivációinak, a reménykedéseiknek, a lehetőségeiknek. És talán a kitartásuknak is. Annak, hogy a független színházban még mindig alkotók legyenek a szent őrültek, akik évek óta nemhogy ellenszélben dolgoznak, de gyakorlatilag minden létező tényező ellenük szól. Eddig tűrték – lehet, hogy most vége van?
Végül is a kormány mostanra feladta még azt is, hogy legalább úgy tegyen, mintha nem akarná megfojtani a független színházakat: most már odáig jutottunk, hogy nyíltan vállalják, szerintük Pintér Béla és Társulatának, a Jurányinak, a TÁP Színháznak és a többi hasonló társulatnak pontosan nulla forint támogatás jár abból a keretből, amelyből a kormányközeli színházban még a kormányközeli vállalkozó által működtetett büfének is jár 20 millió forint.
https://hvg.hu/kkv/20250828_szinhazi-tamogatasok-pinter-bela-juranyi-vidnyanszky-attila-hanko-balazs-fuggetlen-szinhazak
A többi támogatási mód évek óta kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, és a kormány itt is olyan elvonásokat eszközöl évek óta, ami folyamatosan szorítja ki a levegőt a függetlenek tüdejéből, és persze semmiféle koncepció nincs a működésükről, sőt, mostanra a kormányközeli erők már odáig is elmentek, hogy elkezdték átírni a „független színház” szó jelentését is, úgy téve, mintha ez nem egy régóta egyértelmű kifejezés lett volna a magyar színházi szakmában, és azt állítva, minden rendben van a független színházakkal, hiszen például a Vidnyánszky Attila által gründolt és a kormány körei által felügyelt Déryné Program előadásait gazdagon dotálják.
https://hvg.hu/kultura/20230525_fuggetlen_szinhazak_tamogatas_elvonas_kivereztetes_kuratorium_csak_janos_kulturalis_miniszterium_bosz_anett_budapest_fovaros_onkormanyzat
Vége van. Már évek óta vége van – hangzik el tehát az előadásban, aminek nem ez a címe, hanem hogy let’s go japan with the kids, így, hibásan és csupa kisbetűvel. Pontosabban az előadás egészen mesteri, brutális egyszerűsége ellenére is hátborzongató első felében, amiben semmi, de semmi más nem történik, mint hogy a tudhatóan az életben is egy házaspárt alkotó Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás ülnek egymással szemben egy-egy széken – köztük néma megfigyelőként a szavaikat ugyan gesztusaikkal néha kommentáló, de a jelenetből kvázi kihagyott összes többi színész –, és a hétköznapi életükről beszélgetnek. Csodálatos ritmusú dialógus ez, színpadi szövegként, drámaként értelmezve bravúr, és teljesen mindegy, mennyi a „valóságtartalma”, hiszen mint színpadon elhangzó szöveg, törvényszerűen fikció.
