Tizenöt év alatt szinte teljesen fogolyszerepbe kényszerült a magyar gazdaság. Az őt fogva tartó állam hatalma a tulajdon újraosztásától a kiterjedt árszabályozásig, a központilag kiagyalt szerkezeti változtatásoktól a külgazdasági fordulatokig, a rögtönzésszerű adópolitikától a jogbiztonság hiányáig terjed.
Másfél évtized elvileg bőven elegendő ahhoz, hogy egy kormány a saját képére formálja a gazdaságot, megváltoztassa alapvető működési rendjét, és ha szükségét látja, reformokat hajtson végre. Utóbbiakon a közgazdasági szakma korábban a nagy állami elosztórendszerek (nyugdíj, egészségügy, oktatás és önkormányzatok) átalakítását értette.
Az Orbán-kormány azonban más jelentést tulajdonított a reform szónak – ha egyáltalán használta.
A nem túl gyakori reformkampányok – mint például a 2015-ös – a saját út választását, a politikai stabilitást, a munkaalapú gazdaságot, az újraiparosítást, a családok támogatását, az otthonteremtési kezdeményezéseket, a minimálbérek emelését, az illegális bevándorlás visszaszorítását kapcsolták a szóhoz.
Mindeközben a kormány a nyugdíjpolitikában az egyszerű inflációkövetést választotta, az egészségügyben a legyengített állami ellátást a sokasodó magánszolgáltatókkal versenyeztette, a közoktatást államosította, az önkormányzatok mozgásterét a minimálisra szűkítette, még a saját jövedelmük egy részét is elvonta és újraosztotta.
Ha az orbáni modell mérlegét a gazdaság főbb mutatóival jellemezzük, meglehetősen lehangoló képet kapunk. A tizenöt év három jól elkülöníthető periódusra osztható.
