A valóság tényleg nem erőssége Orbán Viktornak. Minden, a kampányhajrában a Fidesz vereségére utaló és mutató jel ellenére a miniszterelnök tényleg elhitte, hogy megnyerheti a választást, és az újabb győzelemre készült. Négy nappal később aztán nem térhetett ki az elől, hogy valamiképpen értelmezze a vereséget, de a választás utáni első interjúja, amellyel csütörtök este a Patrióta YouTube-csatornát tisztelte meg, leginkább csak állásinterjúként értelmezhető: Orbán azért hagyta, hogy keménynek álcázott baráti kérdéseket tegyenek fel neki, hogy lenyomja a hívei torkán azt, hogy továbbra is csak ő a biztos választás.
Orbán Viktor először beszélt hosszabban a Fidesz kétharmados veresége után, a Patriótának adott interjút. Már a részvételi adatokból látta, hogy baj lesz, vasárnap még csak fájdalmat érzett, azóta ürességet, amit munkaterápiával próbál enyhíteni. A legnagyobb kormányzati kudarcnak azt tartja, hogy Paks II-t nem építették meg hamarabb. Úgy véli, a NER mesés meggazdagodásai biztosan hozzájárultak a Tisza győzelméhez, de azt állítja, ő soha nem tűrt meg semmilyen korrupciót. A felelősséget „szőröstül-bőröstül” vállalja a vereségért, de örömmel vállalja tovább a közösség vezetését is, ha erre felhatalmazzák. A párt „teljes megújításának” első fázisát június végére teszi, azt mondja, ebben a helyzetben nem azokra az emberekre van szükségük a frakcióban sem, akik a pártlista alapján bejutottak a parlamentbe.
A valóság rögtön a beszélgetés elején kapott egy sallert, amikor az őt kérdező Németi Noémi azzal a megjegyzéssel próbálta megadni az alaphangot, hogy
nagyon nehéz újságíróként elkezdeni ezt az interjút.
A kampányidőszakban bebizonyosodott: attól, hogy valaki kérdéseket tesz/tehet fel a miniszterelnöknek, még nem újságíró. Németi Noémi az objektív munkaköri leírása szerint propagandista, a régi munkahelyén, a közmédiában épp zajló „lázadás” és felfordulás fényében különös pikantériája van annak, hogy „újságíróként” rögtön magára húzta a Fidesz vereségének fájdalmát. Kész szerencse, hogy ezzel megnyitotta az ajtót az emberarcú Orbán előtt, aki rögtön lekezelő paternalizmussal azzal biztathatta, hogy „menni fog az”. Kár, hogy Orbánnak nem ment.
