Tavaly nyáron a Fülke című HVG-podcast vendége voltam, ahol azt állítottam, Magyarországon nincs polgárság, és Orbán Viktor legfőbb bűne az, hogy nem élt a lehetőséggel, nem tette le a polgári társadalom alapkövét. Alapkövekből egyébként jól állunk, csak a legtöbb esetben sajnos nem épült rá semmi, vagy csak torzók, olyan félbehagyott épületek, mint a kairói lakóházak, amelyekből azért áll ki a betonvas, hogy ne kelljen a kész ház után építményadót fizetni. Magyar hasonlat is akad szép számmal a lomb nélküli lombkoronasétányoktól a 40 centiméteres kilátókig. Így állunk a legtöbb társadalmi ügyünkkel mi, magyarok.
A magyarországi választások bizonyították, hogy mégis létezik hazánkban társadalom, és az nem csupán önnön érdekét szem előtt tartó egyénekből áll. Ha csak egyetlen pillanatra is, de felcsillant annak a lehetősége, hogy betemethetjük az árkokat, tekintettel lehetünk mindenkire, aki nem ért velünk egyet, aki másként él és gondolkodik, szeret; szolidárisak tudunk lenni azokkal, akiknek létkérdés a társadalmi szociális háló megtartóereje. Sőt, tudunk mosolyogni egymásra! Ez egyszerűen elképesztő érzés, ennek a hatása a televízió képernyőjén át, a Magyarországtól 1500 kilométerre fekvő dániai otthonunkban is arcon csap. Dán ismerőseink lépten-nyomon kérdésekkel árasztanak el, mi pedig áradozunk, kicsi magyar közösségünkben is nemzeti színű masnit kötöttünk a lelkünkre.
https://hvg.hu/itthon/20250725_pukli-istvan-podcast-interju-fulke-extra-dania-takaritas-tanitanek-ebx
A magyarság elkapott egy pillanatot, amikor a sarkára állt, polgári társadalomként viselkedett, és felelősséget vállalt a saját jövőjéért. Ezt a felelősséget azonban továbbra is viselnünk kell, a döntéssel nem rázhatjuk le magunkról, s hogy e magatartás tartós legyen, ahhoz meg kell alapoznunk a polgári Magyarországot.
Bár annyi egyforintosom lenne, ahányszor ezt hallottam! És mennyi esélyt szalasztottunk el az 1848-as legelső lehetőség óta!