Az alábbi a HVG 36. számában megjelent Told, tűr, támogat című interjú teljes változata.
Az elmúlt 16 évben önt személy szerint és az Igazgyöngy Alapítványt is sorozatos támadások érték az előző kormányzat részéről. Augusztus 20. alkalmából most megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét. Érez elégétételt?
Az elmúlt 16 év kiölte belőlem azt az érzést, hogy döntéshozói szinten bármit is számítana a mi teljesítményünk. Mellőzöttnek és alig megtűrtnek éreztem magam, ez erősen rögződött is bennem. Egy támogatónk mondta egyszer, hogy „magát se lenyelni, se kiköpni nem tudják”. Igaz, azért leköpni le tudtak. Szóval fel sem merült, hogy kaphatok egy ilyen kitüntetést. Hogy mégis megkaptam, igazából akkor kezdett el tudatosulni bennem, amikor augusztus 20-án elindult a gratulációáradat, és sorra írt a díjról a sajtó is. Sokaknál ehhez kapcsolódott egyfajta rendszerváltó üzenet is. Amikor lassan eljutottam arra a pontra, hogy átéljem a kitüntetés jelentőségét, akkor viszont rögtön eszembe jutott: nem szeretném, hogy ez most valamiféle elégtétel legyen a 16 évért. Ennél sokkal fontosabbnak tartom a munkámat.
Úgy értékelem, hogy a díj az Igazgyöngy Alapítvány 27 éves történetének elismerése.
Az Igazgyöngy és más civilek vajon átkerülnek most az éppen megtűrtek közül a támogatott kategóriába?
Az biztos, hogy a durva lejáratókampányok, a betartások, a forráselvonások, a fenyegetések után jó lenne, ha nem kellene már állandó védekező pozícióban lenni. Engem még az Alkotmányvédelmi Hivatal is próbált beállítani a „helyes irányba”, vagy talán elérni, hogy ne kommunikáljak a szegénységről. Többször voltak nálam fura megbeszéléseket folytatni, erről a Partizánban már hosszabban beszéltem. Szóval mindig résen kellett lenni, hogy honnan jön az újabb támadás. Április után van bennünk némi felszabadultság, talán könnyebb lesz a dolga az eddig támadott a civil szférának. Ha másért nem is, legalább nem lesz ekkora az ellenszél. Azért 16 év igen hosszú idő, komoly szocializációs időszak. Mi pedig abban szocializálódtunk, hogy ellenségnek tekintenek bennünket. Furcsa most nézni, hogy kik gratulálnak. Olyanoktól is kaptam jókívánságot, akikről pontosan tudom: mindent elkövettek, hogy kiszorítsanak bennünket pályázatokból.
https://hvg.hu/360/20220810_L_Ritok_Nora_Igazgyongy_Alaptvany_rezsinoveles_inflacio_szegenyseg_Berettyoujfalui_kisterseg
Visszaír az ilyenekre?
Kulturáltan megköszönöm, de nem kommentálom. A minap megosztottam egy posztot a közösségi oldalamon arról, hogy milyen sokat adott nekem az asztalom mellett kitűzött kis József Attila-idézet: „Milyen jó lenne nem ütni vissza…” Néztem a poszt alatti kommenteket, sokan azt írták, hogy nyilván azért lettem beteg, mert nem ütöttem vissza. (L. Ritók Nórát emlőrákkal kezelték, a betegségéről ő maga vezetett blogot – a szerk.) Én viszont azt gondolom, hogy
még több stressz lett volna rajtam, ha visszaütök, mert akkor még magammal is meg kellett volna küzdenem. Én nem vissza akarom adni a pofont, azt szeretném, hogy senki ne adjon pofont.
Azt, hogy egy másfajta, együttműködő attitűddel éljünk együtt.
Ma viszont sokan igencsak szeretnék már látni azokat a visszaadott pofonokat.
Hogy kialakítható-e a mostani társadalomban a „ne üssünk vissza” attitűd, az nagy kérdés. De hogy a személyes sérelmeket továbbgörgessük, továbbragozzuk magunkban, hogy kit kik és hogyan járattak le, én ezt el tudnám engedni. Azt szeretném, ha inkább a problémák megoldására tudnánk fókuszálni. Persze azt én sem gondolom, hogy egyszerűen pontot tegyünk az elmúlt 16 évre, hiszen olyan összegek mentek el rossz irányba, amivel igenis foglalkozni kell. A felelősséget nem söpörhetjük a szőnyeg alá. Akik ezt a rendszert működtették, kialakították, azoknak utána kell menni, felelősségre vonni, hogy ne történhessen meg még egyszer ugyanez.
A már említett Partizán-interjúban, amikor kitálalt az Alkotmányvédelmi Hivatal megfélemlítő beszélgetéssorozatáról, azt mondta, hogy ebből még akár gondja is lehet, mivel ezek a látogatások államtitoknak minősültek. Történt valami ez ügyben az eltelt két hónap alatt?