„A beton kötési ideje az átadási határidőkhöz igazodik” – az építész körökben ismert mondás arra utal: mindegy is, hogy egy beruházás technológiai lépései mit követelnek meg, a beruházó akkor is kitölti az ünnepélyes szalagátvágásig rendelkezésére álló időt-teret, ha a határidőnél jóval korábban is be tudná fejezni a munkát. Ha pedig szorítja az idő, akkor is talál arra módot, hogy az ollóval közeledő politikus számára késznek látszó állapotokat teremtsen.
Mindez különösen igaz a közlekedéssel kapcsolatos munkálatokra, útfeltúrásokra. A forgalmi akadályok megszüntetése, a tömegközlekedés és az autósok elől elzárt területek visszaadása a köz javára ezekben a napokban többé-kevésbé az iskolakezdés dátumához igazodik. „Többé” – hisz például a Flórián téri felüljáró napokban történt átadása esetében ez történt – és kevésbé (maradva Óbudánál) a Bécsi út–Vörösvári út találkozásánál hónapok óta zajló munkák esetében: itt a lezárás még szeptember elején is jelentősen megkeseríti az iskolába és munkába járók életét.
Tudom, hogy nem csak a hőkupola idején álltak a munkálatok, mert egész nyáron, naponta legalább kétszer jártam erre autóval, biciklivel vagy gyalog. Sokszor akkor sem történt semmi – vagy csak egy-két munkás lézengett a munkaterületen –, amikor semmi nem indokolta a leállást vagy a szordínós munkavégzést. Ha csak nem kellett a beruházást végző céget és alvállakozóit gyorsan NER-es kapcsolatokra és egyéb korrupciós tevékenységre átkutatni – de ilyenről nem tudok.
Az építkezési bosszúságokat csak azért írom le ilyen hosszan, mert általános jelenség, hogy a köz ügyeit javítani célzó projektek a végtelenbe csúsznak – amíg egy tényleg elodázhatatlan határidőbe nem ütköznek.
Esterházy Péterhez szokták kötni a mondást, miszerint: „A határidő a legjobb múzsa egy alkotó számára”. De ugyanez a mechanizmus működik szinte bármilyen területen, bármilyen céldátumhoz kötött munka esetében.
Ha egy jogerős ítélet megszületéséig átlagosan 6 év telik el, akkor könnyen ez válhat a normává – amire a vagyonvisszaszerzési hivatal, az NVVH új vezetője, Unger Anna Róza sokak által botrányosnak ítélt tényközlése is ráerősített a minap.
Jó munkához idő kell – tartja a mondás, s nyilván vannak-lehetnek objektív (és szubjektív) okok, amelyek egy munka befejezését hátráltatják, a szakember és/vagy pénzhiánytól kezdve, az emberi lustaságon át a szervezetlenségig. De az, hogy mindig mindre ez a mentség, az – tapasztalataim szerint – egyfajta magyar népbetegség.
Lehet, hogy egy (…) munkát a határidő lejárta előtt hetekkel, hónapokkal vagy akár évekkel is el lehetne végezni (a kipontozott részt mindenki helyettesítse be az általa ismert területről vett példával!), csakhogy, ha egyszer kiderülne, hogy nem kell mindent szükségszerűen a végtelenségig elnyújtani, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek. Például az, hogy a gyorsabb tempó lesz az új norma, a hivatkozási alap, és nagyon össze kell magát kapnia mindenkinek, a talicskát toló melóstól a kormányhivatali ügyintézőn át a bíróig, és tovább, hogy amikor jön a következő tender, megbizatás, elvégzendő munka, ne kopjon fel az álla.
Természetesen minden munkafolyamat elvégzésének megvan a maga rendelt, szükséges ideje, amit kapkodással sem rövidíthetünk meg. Ám egy munka minősége, sikeressége – szemben a közvélekedéssel – nem szükségszerűen függ attól, mennyi ideig tartott a meló.
Bőven van példa sokáig készülő gyatra munkára, ahogy arra is, hogy „lendületből” is készülhet remekmű. Tudom, távoli az analógia, de Beethoven keservesen dolgozott művein: sokáig csiszolta, gyalulta azokat, míg Mozart bámulatosan rövid idő alatt elkészült egy-egy opuszával. De a szakértelem, a gondos előkészítés például igen sokat segít minden szakterületen abban, hogy amikor a tettek mezejére lép az ember, hatékonyan végezze el a rábízott feladatot.
