Lannert Judit, oktatási miniszter nagyszabású reformtervet helyezett kilátásba, amelynek célja az oktatási egyenlőtlenségek csökkentése. A reform lehetővé tenné, hogy minden gyerek származásától és szüleinek szocioökonómiai státuszától függetlenül szegregációtól mentes, minőségi, esélyteremtő oktatáshoz jusson.
Az oktatási reformnak azonban nem csak az a tétje, hogy hogyan oszlanak majd meg az erőforrások iskolák és iskolák, vagy gyerekek és gyerekek között. Az esélyteremtő oktatás az egyenlőtlenségek mérséklésével hosszabb távon a magyar demokrácia erős támaszává válhat.
A reformok belebegtetése sokakban ellenérzéseket és kritikákat váltott ki, főleg a konzervatív jobboldalon, mivel megközelítésük szerint az egyenlőtlenség a világ természetéhez tartozik. A konzervatívok szerint az emberek mind különböző képességekkel és adottságokkal rendelkeznek, így csak a törvények (és Isten) előtt lehetnek egyenlőek. Így minden olyan cselekvés, amely ezen akar változtatni, az csakis természetellenes, „társadalommérnökösködő” törekvés lehet. A történelemben a létező szocializmusok kísérletei vezettek olyan szélsőségekhez, hogy erőszakot alkalmaztak a teljes egyenlőség elérésének érdekében. Mondani se kell, hogy sikertelenül.
A konzervatívok (és nemkülönben a gazdasági liberálisok) érvelése szerint nem igazságos, ha nem hagyjuk a kiemelkedően tehetséges vállalkozókat, tanulókat vagy sportolókat, hogy learathassák a munkájuk gyümölcsét. Az egyenlőtlenség szerintük nem egy rossz dolog, hanem az elismerése annak, ha valaki valamiben jobb másoknál. Miért korlátoznánk ezeknek az embereknek a szabadságát, miközben mindenkinek adott a lehetőség a felemelkedésre? Miért kellene a lassabb futó érdekében a gyorsabbnak egérutat adnia?
A meritokratikus, érdemelvű társadalomaktól azt várják, hogy a legjobbak szabad érvényesülése majd a társadalom javát fogja szolgálni. Éppen ezért szerintük kár lenne a tehetségeseket jobban megadóztatni, mivel el fogják veszíteni a motivációjukat, hogy termelékenyebbek legyenek. Úgy tartják, az egyenlőtlenség akár hajtóerőként is szolgálhat azok számára, akik nem tagjai az elitnek, de a részévé akarnak válni, vagyis: nagyobb egyenlőtlenség, nagyobb hajtóerő.
A valóságban azonban sokkal árnyaltabb a kép, mivel az egyenlőtlenséget elfogadó, sőt pártoló érdemelvűség nem feltétlenül szolgálja a társadalom legjavát.
Az elmúlt évtizedekben a globalizáció és a neoliberalizmus hatására jelentősen nőttek az egyenlőtlenségek a társadalmak felső és alsó rétegei között a nyugati demokráciákban (a középosztályt is ide sorolandó). A gazdasági folyamatok győzteseinek és veszteseinek jól körülhatárolható csoportjai között az volt a különbség, hogy amíg az előbbiek magasan képzettek és magasfokú mobilitásuk miatt jól tudtak idomulni a kihívásokhoz, addig az utóbbiak alacsonyabban képzettek, nehezebben alkalmazkodnak és helyhez kötöttek. Utóbbiak esetében ez olyan jellegű társadalmi patológiákhoz vezetett, mint például a válások növekvő száma, a tartós munkanélküliség megjelenése, a függőségek elterjedése, illetve a kilátástalanság miatt elkövetett öngyilkosságok számának a drasztikus növekedése. Ezek között az emberek között vajon mindenki azt kapta, amit megérdemelt?
