Néhány éve arra jutott, hogy filmkészítőként nincs tovább, mindent elmondott, amit csak akart, ennyi volt. Aztán majdnem meghalt. Nem filmkészítőként, hanem emberként. Legalábbis így írta le, hogy mi történt a műtőasztalon.
Nem majdnem, hanem valóban meghaltam. Huszonöt percig voltam odaát. A láng, ami alkotóként hajtott, már ezelőtt kihunyt. Egyszer mindenkivel megtörténik. Két dolgot tehetsz ilyenkor: mész tovább, és hagyod, hogy lassan végleg kihunyjon, vagy rögtön levonulsz a színről. Nálam ez gyorsan történt: egyszer csak nem volt többé. Kiszállt belőlem minden kreatív erő.
És aztán meghalt.
Azt, hogy meghaltam, utólag áldásként élem meg. Kifejezetten szerencsés életem volt. Amikor visszahoztak az életbe, úgy éreztem, Istennek mintha terve lenne velem. Kaptam egy második esélyt, mint Az élet csodaszép című filmben George Bailey. Ez a második esély művészi feltámadás is volt egyben: a halálom után ismét úgy lobogott a kreatív láng, mint 24 évesen. A testem persze jóval idősebb volt, de a vágyaim egy huszonéves vágyai voltak.
A filmjének Her Private Hell az angol címe (a magyar változat: Neonpokol). Mi a saját privát pokla? Nézőként végigszenvedni egy maníros művészfilmet? Levegőért küzdeni egy tömött buszon?
Lehetne a kettő együtt. Hogy mi a saját poklom? A középszerűség.
Hogyan védekezik ellene?
