Nem túlzás azt mondani, hogy nagyon mozgalmas éved volt: dupla lemezbemutató koncert a Dürer Kertben, az első önálló fellépés a Budapest Parkban, Fonogram-díj, platinalemez-státusz, az Extázis Uncut film forgatása, megszületett a kislányod – csak hogy néhány fontosabb eseményt kiemeljünk. Hogyan élted meg?
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a zenei karrieremben ilyen változások lesznek. Azt gondoltam, hogy talán húsz év múlva majd sikerül félig megtölteni a Budapest Parkot, és már annak is örülhetek. Ehhez képest teltház volt, illetve a fesztiválokon is sokkal többen voltak a koncertjeimen. Elképesztő, hogy milyen tömegeket mozgatott meg ez a lemez. Emellett rengeteg podcastben voltam vendég, rengeteg interjút adtam, a filmforgatás pedig akkor kezdődött, amikor Lujza még csak öt-hat hetes volt. Mindeközben bennem is sok változás ment végbe: haladok előre a felépülésemben, és újabb kérdések fogalmazódnak meg bennem.
Mivel a lemezed a függőséggel és a traumáiddal való küzdelmedről szól, rendszeresen veszel részt az addikcióról és a felépülésről szóló beszélgetésekben. Érzel emiatt felelősséget? Volt olyan visszajelzés, hogy valaki a lemez hatására változtatott az életén?
Igen, volt, akinek ez megerősítést adott abban, hogy jó úton jár. Amikor a lemez készült, már sejtettem, hogy ez a téma bizony komoly felelősséggel jár, de amikor tudatosítottam magamban, hogyan működik a függőség, hogyan gondolkodik egy függő személy, akkor értettem meg csak igazán, hogy ez pontosan mit takar. Ha valaki ennek az albumnak a hatására lépett a józanság útjára, azzal egy picit belém helyezte a bizalmát. Ha pedig azt látná, hogy én visszaesek, akkor megkérdőjelezheti, hogy egyáltalán mi értelme van az egésznek. Nekem is vannak olyan példaképeim, akiknek a visszaesése nagyon megviselne.
Kik ők?
Például az addiktológusom, aki maga is felépülő, illetve vannak néhányan az anonim csoportokban is, akik szintén nagyon hosszú ideje józanok. Valamint van a Bat Country nevű YouTube-csatorna is, amit nagyon ajánlok azoknak, akik tudnak angolul. Egy brit férfi osztja meg a tapasztalatait a saját alkoholizmusáról, illetve a józanságról, és olyan mélységekben és összefüggésekben beszél ezekről, amivel nagyon ritkán találkozom.
Bongor
HVG / Reviczky Zsolt
Van egy olyan romantikus elképzelés, miszerint a művész akkor alkot igazán, ha valamilyen mámoros állapotban van. Te tapasztaltad azt, hogy a józanság valamennyire visszavett volna a kreativitásodból?
Én is sokáig áltattam magam ezzel, és kétségtelen, hogy így is lehet alkotni, sőt még azt is megkockáztatom, hogy az ember így bizonyos helyekre gyorsabban el tud jutni a saját elméjében. De azt is látni kell, hogy aki olyan alkoholizmussal küzd, mint amivel én küzdöttem, annak az is óriási munka és rengeteg erőfeszítés, hogy folyamatosan részeg legyen. Ha a környezeted ezt nem nézi jó szemmel, akkor elkezdesz magyarázatokat kitalálni, hogy miért mész el valahova, mit csinálsz, miért kell innod. Az egészből kialakul egy hazugságháló, és az alkotás így már utolsó lesz a sorban. Emellett nagyon sok kreatív energiát elvesz, hogy az ember nem tud funkcionálni addig, amíg nem iszik meg valamit. Persze lehet, hogy jön egy mámoros ihlet, amikor egyszer csak kigurul egy szöveg, de aztán az ember másnaposan fekszik napokig. Ha az egészet hosszú távon, maratonként nézem, akkor szerintem józanul sokkal nagyobb teljesítményre képes az ember.
