Kritikánk az Itt érzem magam otthon című filmről
Mindent le kell nyelni szeretett vezérünk asztalánál, cserébe rántott husi jár jeges terrorral.
Október 22-én mutatják be Az örökség című, állami támogatás nélkül készült filmet Mucsi Zoltánnal, Molnár Áronnal, Lengyel Tamással, Udvaros Dorottyával és Staub Viktóriával a főszerepekben. A film arról szól: két fiú rájön, hogy idős apjuknak lett egy „szerelme”, egy fiatal lány, és már el is költött rá „önszántából” másfél millió forintot, ők pedig nem tudják, hogyan is állíthatnák le ezt az egészet. De nemcsak a filmről beszélgettünk Molnár Áronnal, hanem arról is, miért nem mondhatja azt a választások után sem, hogy ő csak egy színész, és felhagy az aktivizmussal, mit csinált Németh Szilárd a Hadik című állami presztízsfilm forgatásán, és hogy kerülhetett be abba a filmbe Molnár Áron, és mi volt számára a 2022-es választás fő tanulsága.
Tasnádi István, Az örökség író-rendezője elmondta: informálisan arról tájékoztatták a Nemzeti Filmintézettől, hogy ha nem Molnár Áron és Lengyel Tamás főszereplésével adná be a filmtervet, kaphatna rá állami támogatást.
Milyen hihetetlen, nem? Brutális ennek a filmnek a története. Nyolc éve kezdődött; akkor barátkoztunk össze Tasival, a Memo című tévéfilm forgatásakor – az volt életem legelső filmfőszerepe. Aztán jött az Egy másik életben, szintén Tasi írta és rendezte. Tudja, ki volt a producere?
Kálomista Gábor.
Bizony! Nagyon más világ volt akkor még. (A tévéfilm 2019-es, szintén Molnár Áron és Lengyel Tamás a főszereplői, Kálomista pedig akkoriban Orbán Viktor kedvenc filmproducere volt – K. B.) Aztán finoman szólva is elváltak útjaink Kálomista Gáborral. Majd jött a Fidesz újabb kétharmada, és Hoppál Péter nyilvánosan elmondta valamelyik propagandainterjújában, hogy azok a produkciók, amikben Molnár Áron szerepel, nem fognak pénzt kapni. Ez a Hadik után volt, amibe úgy kerülhettem be, hogy csak azt tudták, ki az a noÁr, de azt nem, ki az a Molnár Áron. Itt aztán elsőkézből tapasztalhattam meg, milyen az, amikor a NER csinál filmet.
Persze, hogy Az örökség átment volna más szereplőgárdával, mert ez egy baromi jó történet. Foglalkozik az öregezéssel – ez egy rendőrségi szleng az idős, jóhiszemű emberek kifosztására –, foglalkozik a családon belüli erőszakkal, a nők helyzetével, a transzgenerációs őrületekkel, amikben mindennap élünk. Tasi könyveiben mindig árnyaltak a figurák és rétegzettek a problémák, amikkel foglalkozik. Hát hogyne akarna erre valaki pénzt adni! Csak nem Molnár Áronnal és Lengyel Tamással. Egy kezemen meg tudom számolni, ki vett részt művészként a rendszerváltásban, ki volt az, aki felemelte a hangját, és ez borzasztóan szomorú. Tudtuk, hogy milyen felelősséget és kockázatot vállalunk, de ez így volt jó.
Molnár Áron színész, aktivista
HVG / Cabrera Martin
Hogy indult nyolc éve Az örökség története?
Egy kocsmában. Azt kérdeztük a söreink mellett: „Csináltunk két szuper filmet, hogyan menjünk tovább?” Tasinak volt horror-ötlete, zombifilm, krimi, thriller, iszonyatosan jó sztorik. Aztán azt kérdeztük:
oké, de melyik a leginkább költséghatékony?
Úgyhogy ismét lett egy szobában játszódó filmem. Az előző, az Itt érzem magam otthon forgatásán is egy szobában éltünk. Két napja egy közönségtalálkozón vettem észre: ahogy Az örökség forgatási élményeiről beszélek, ugyanazokat mondom, mint az Itt érzem magam otthonról. „Egy lakásban éltünk, ott aludtunk, annál az asztalnál ettünk, ami a filmben is látszik…”
…és ahol ott ül az idős családfő, akkor Szervét Tibor, most Mucsi Zoltán…
…és ő az, aki leural mindent. Azért szívesen játszanék most már egy akciófilmben. Az örökség még az Itt érzem magam otthonnál is kevesebből készült, összesen 14 napot tudtunk forgatni, ingyen, pénzt csak akkor kapunk, ha sikeres lesz a film. Ráadásul úgy kellett egy szűk lakásban forgatnunk, hogy éjszakának tűnjön. Ezért lefóliáztuk az ablakokat, de ez nem látszódhatott a felvételen, szóval nem elég, hogy egyetlen szobában játszottunk, a kamera nem is mutathatta az egyik irányt. Iszonyatosan kötöttek voltak a lehetőségek arra, hogy még a negyvenkilencedik percben is izgalmas legyen, amit látunk. Mázli, hogy tudtunk próbálni Monspart Sarolta lakásában, de a körülményekről sokat elmond, hogy nem volt fűtés. Ez most Feledy Botondék kecója, ahol Tasi készített egy lakásszínházat (A Monspart-ház – K. B.). Amikor ott járt, körülnézett, és megkérdezte: „Figyu, nem forgathatnánk itt?” Minden ilyen teljes őrületben alakult ki ebben a filmben.
Az első improvizációink még nyolc éve voltak Lengyel Tomi lakásán, Tasi alig tudta felvenni, úgy remegett a kezében a kamera a röhögéstől. De felvettük, csináltunk belőle egy rövidfilmet, és végül ez alapján készült el a mozifilm forgatókönyve. De közben Tasi már teljesen lemondott erről a projektről, annyiszor húzták már ki a lába alól a szőnyeget. Ekkor jött be a Vertigo nevű filmforgalmazó és -gyártó cég: Tomi épp velük forgatott, ő vetette fel, hogy dolgozzunk együtt. Tominak oroszlánrésze van ebben a történetben.
Az előbb elég negatív kontextusban említette a Hadik című, 2023-ban bemutatott, 2021-től forgatott, a kormánynak is fontos és kiemelten támogatott filmet, amiben ön játszotta az egyik főszerepet. De eddig mindig azt mondta: nem bánta meg, hogy szerepelt benne.
A Hadik egy olyan történetet dolgoz fel, ami engem nagyon érdekel: a huszárvilágét. A nagyapám lovaskatona volt, de egyébként is foglalkoztatott ez a kor, ennek a világnak a csibészsége. A forgatókönyv első verziója nagyon izgalmas volt; először is azt néztem meg, van-e benne propaganda, mert abban nem akartam részt venni, addigra már nyakig voltam a közügyekben. A mai fejemmel már máshogy döntenék: azt nem mérlegeltem, hogy hiába nincs a forgatókönyvben propaganda, akkor is propagandaként fogják használni. Vállalom a felelősségét: megpróbáltam megmagyarázni magamnak, hogy azért ez nem egy Elk*rtuk, nem egy Blokád, ez a sztori pártpolitikától függetlenül fontos, és minden egyes kormánynak, a mindenkori államnak támogatni kell a magyar történelemről szóló filmeket.
A magyar huszár elfelejti búját-baját, de a néző kínosan unatkozik – megnéztük a Hadikot
A 18. századi magyar katonai zseni története tényleg filmért kiáltott, ám ami elkészült sokszor inkább tűnik paródiának, mint hősfilmnek. Szikora János az Egri csillagok-típusú filmek hagyományait akarta folytatni, de csak lovas road movie-ba ágyazott, rózsaszínre festett huszárromantikát tár a nézők elé.
És akkor egyszer csak megkapod a forgatáson a forgatókönyv tizenharmadik verzióját, amiből ki van húzva ez, ki van húzva az, és közben alakul a költségvetés, és több sebből vérzik az egész történet. Pedig szerintem mindannyian egy igazán jó filmet szerettünk volna csinálni, de egyszer csak ezt elnyelte a pártpolitika süllyesztője. Pedig annyira izgalmas történeteink vannak: kéne például egy film Búvár Kundról, hát ő a magyar Aquaman! Csak olyanok kezébe kellene adni ezeket, akik tényleg értenek is a filmhez, meg például ne legyen már az, hogy a forgatás negyvenedik napjára kijön Németh Szilárd megmutatni magát, mert akkor abba bele fogok állni.
Ez megtörtént?
