Október 23-án nemcsak arra érdemes emlékeznünk, hogyan volt, amikor a magyar társadalom szembefordult a hatalommal. De arra is, ami az újrakezdések után rendre elmaradt: a szembenézésre önmagunkkal.
Ott álltam 1989. október 23-án a Kossuth téren a tömegben, amikor Szűrös Mátyás, az ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Egészen fiatal egyetemista voltam. Arra a napra ma is úgy emlékszem, mint amikor nemcsak egy politikai rendszer ért véget, hanem megnyílt valami egészen új lehetősége. Azt hittük, hogy egy másik Magyarországot fogunk felépíteni. Olyat, amely nemcsak intézményeiben és politikusaiban különbözik majd a korábbitól, hanem abban is, ahogyan az emberek egymáshoz, a hatalomhoz és saját múltjukhoz viszonyulnak.
Talán naivak voltunk. Vagy egyszerűen csak fiatalok. De az akkori remények között ott volt valami, amit ma különösen fontosnak érzek: hogy végre nem kell tovább hazudni. Sem másoknak, sem önmagunknak. Hogy beszélhetünk arról, ami történt, megnevezhetjük a felelősöket, és megérthetjük saját szerepünket is abban a világban, amelyet magunk mögött akarunk hagyni.
Harminchét év telt el azóta. És egyre inkább úgy érzem, hogy az akkori várakozásainkból éppen ez teljesült a legkevésbé. Magyarországon ugyanis nagy hagyománya van az újrakezdésnek. A szembenézésnek már sokkal kisebb.
