A nagy állami informatikai programokról szóló viták rendszerint látványos számokkal indulnak: mennyibe kerül a rendszer, az adatközpont, a licenc, a bevezetés vagy az üzemeltetés? A szám önmagában viszont keveset mond. Egy országos, szuverén felhőalapú infrastruktúra és az arra épülő intézményirányítás jelentős vállalás. A helyétől, volumenétől és a szuverenitás fokozatától függően óriási szórás lehet a végső árában.
A felelős döntéshez ismerni kell a reális költségeket, a kívánt eredményeket a megtérülés várható idejét, és azt is, hogy ki viseli a kockázatokat, ha valami nem sikerül. Mindez különösen fontos Magyarországon, ahol a digitális közigazgatás fejlesztésére az Európai Unió és a hazai költségvetés már több ciklusban jelentős forrásokat biztosított.
* A következő ciklusban a DIMOP (Digitális Megújulás Operatív Program) keretében az alkalmazások és a közigazgatási szolgáltatások megújítása került előtérbe.
* A DIMOP Plusz időszakában a felhő-, platform- és szoftverszolgáltatások kiterjesztése, a Digitális Állampolgárság Program, az automatizálás és a mesterséges intelligencia alkalmazása vált hangsúlyossá.
Nehezen lenne védhető az a megközelítés, amely ugyanazokat a célokat új néven, ismét uniós finanszírozásból kívánná megvalósítani. A következő beruházási szakasznak ezért nem a korábbi fejlesztések megismétléséről, hanem azok hasznosításáról, összekapcsolásáról és mérhető továbbfejlesztéséről kell szólnia.
Az OECD-értékelés ezen a ponton meglepően pontos diagnózist ad. Magyarország a digitális kormányzati beruházások finanszírozásában és monitoringjában viszonylag jól teljesít, ugyanakkor nincs általánosan alkalmazott utólagos költség-haszon elemzés, közös hatásértékelési módszertan, egységes GovTech-stratégia és szabványosított projektmenedzsment-modell. Ez azt jelenti, hogy
a pénz elköltését és a projektek előrehaladását képesek lehetünk követni, de sokkal nehezebben mondjuk meg, hogy a beruházás valóban jobbá tette-e az állam működését.
Egy rendszer elkészülhet időben és a költségkereten belül maradhat úgy is, hogy közben alig csökkenti az adminisztrációt, nem vált ki régi alkalmazásokat, vagy csak kevés állampolgár használja.
A digitális állam üzleti hátterét ezért több szinten érdemes felépíteni.
- Az első a közvetlen pénzügyi mérleg: mennyibe kerül a fejlesztés, a migráció, a működtetés, a kiberbiztonság, a képzés és a szervezeti átállás, illetve mely meglévő rendszerek, szerződések és infrastruktúrák válthatók ki?
- A második a működési haszon: mennyi munkaidő szabadul fel, hány kézi ellenőrzés és adatbevitel szűnik meg, csökken-e a hibák, a késedelmek és a párhuzamos eljárások száma?
- A harmadik a társadalmi eredmény: gyorsabb lesz-e az ügyintézés, egyszerűbbé válik-e a vállalkozások adminisztrációja, javul-e a jogosultak hozzáférése a támogatásokhoz, és kevesebb időt kell-e az állampolgárnak igazolások beszerzésével töltenie?
- A negyedik a kockázati mérleg, amelynek része a beszállítói függés, az adatbiztonság, a túlzott centralizáció, a projektcsúszás, a szervezeti ellenállás és a régi rendszerek kivezetésének elmaradása.
Az egyik leggyakoribb hiba, hogy az új rendszer költségét teljes egészében láthatóvá tesszük, a jelenlegi működés árát viszont adottságnak tekintjük. Pedig a régi környezet fenntartása is pénzbe kerül külön üzemeltetési csapatok, eltérő adatmodellek, egyedi interfészek, manuális egyeztetések, lassú jogszabálykövetés és növekvő biztonsági kockázat formájában. Ezeknek a költségeknek jelentős része nem egyetlen költségvetési soron jelenik meg, hanem sok intézménynél, szerződésben és munkatárs idejében oszlik szét. Egy hiteles megtérülési számításnak ezt az úgynevezett „nem cselekvési költséget” is láthatóvá kell tennie, túlzó ígéretek nélkül.
Építkezés előtt leltározás
Előbb a tartalmat kell tisztázni, és csak utána a forrást. Mely meglévő állami és uniós beruházásokra lehet építeni? Milyen eszközök működnek már, és melyeket kell valóban lecserélni? Mekkora felhasználói volumen szükséges ahhoz, hogy egy közös platform gazdaságos legyen? Mely ágazatban lehet gyorsan mérhető eredményt elérni, és hol túl nagy még a szervezeti vagy adatminőségi kockázat? Az újabb támogatási igény helyett a korábbi fejlesztésekből létrejött vagyon és képességek leltárával kell kezdeni.
A megvalósítás sem lehet egyetlen, mindent átfogó nagy ugrás. Célszerű olyan programokra bontani, amelyeknek külön üzleti esetük, felelősük, mérföldkövük és leállítási feltételük van.
Egy pilot akkor sikeres, ha nem pusztán technikailag működik, hanem bizonyíthatóan csökkenti a költséget vagy javítja a szolgáltatást. Ha nem hozza a vállalt eredményt, a következő szakasz nem indulhat el automatikusan.
A központi platform értelmét pedig csak akkor lehet igazolni, ha valóban kivezethetők a párhuzamos megoldások; különben az új réteg csupán ráépül a régiekre, és tovább növeli a teljes költséget.
A digitális állam tehát nem attól jó beruházás, hogy korszerű technológiát használ, és nem attól rossz, hogy komoly összegekbe kerül. Az dönti el az értékét, hogy mérhetően egyszerűbbé, biztonságosabbá és olcsóbban működtethetővé teszi-e az államot. Ehhez nem újabb általános ígéretekre, hanem közös hatásmérési módszertanra, utólagos értékelésre és professzionális programirányításra van szükség. Minden elköltött forintról meg kell tudnunk mondani, hogy imilyen régi költséget váltott ki, milyen új értéket teremtett, és mit tanultunk belőle.
Nyitókép: ChatGPT.
A tartalom az SAP Hungary támogatásával, a hvg360 Prémium hírlevelek szakmai együttműködésével készült.