Ugyanazt a mozit nézzük? Kék- és fehérgalléros kultúrák találkozása a szervezeti valóságban

A kék- és fehérgalléros dolgozók közötti kommunikációs szakadék nemcsak a munkahelyi hangulatot mérgezi, hanem komoly fluktuációt és hatékonyságvesztést is okoz a hazai vállalatoknál. Az együttműködési problémák hátterében gyakran az áll, hogy a felek a saját elképzelt narratíváik foglyai.

Szervezetfejlesztőként gyakran tapasztalom, hogy ugyanazt a jelenséget nagyon más nézőpontból élik meg a fizikai és szellemi dolgozók. Nemritkán olyan távolságok jelennek meg, hogy már-már kételkedem, vajon ugyanarról a szervezetről beszélünk-e.  A történet szereplői: a kékgalléros dolgozók, az őket vezető műszakvezetők (a kékgalléros vezetők), és az ő felettes vezetőik (a fehérgalléros vezetők).

Ugyanabban a gyárban, ugyanarról a valóságról ilyen mondatok születnek egy-egy interjún:

– „Az embereknek megvan a bizalma. Bármikor bejöhetnek az irodába, ha van valami probléma, megbeszéljük.”

– „Ott tartunk, hogy ki kell kerülnünk a vezetést, mert segítséget úgysem kapunk.”

Hogy lehet ugyanannak a dolognak ennyire különböző optikája? Az egyik moziteremben happy enddel végződik a film, a másikban folytatásos drámát nézünk. Na és akkor hol van az igazság? Vagy van-e egyáltalán?

Gyorsan lelövöm a poént: nincs. Vagyis szerintem nincs. Ami viszont van, az az „igazságok” mögötti szervezeti valóság, ami gyakran erősen polarizált azokon a helyeken, ahol a kék és fehérgalléros kultúrák találkoznak. Én ezzel dolgozom, a valóságok találkozásával.

Saját mozik és a gondolatolvasás csapdája

Pillanatok alatt előáll az a helyzet, ahol már nem értik egymást az emberek, nem beszélgetnek egymással, és nem a közös valóság mentén kapcsolódnak, hanem az elképzelt narratíva, a saját mozijuk mentén. Ekkor már nincs egymáshoz kapcsolódás, hanem egymás mellett mennek el.

Gyakran látom azt a meggyőződést, hogy valaki pontosan tudja, mi van a másik fejében: „nincs értelme leülni vele beszélni, úgyis tudom mit fog mondani…” ismerős, ugye? Gyakran egész jeleneteket játszunk le a fejünkben, gyorsan lebeszélve magunkat arról, hogy valamit máshogy csináljunk. Beülünk a mozitermünkbe, és frusztrálva nézzük a már unalomig ismert jeleneteket.

Egy projektben a kékgalléros műszakvezetők úgy nyilatkoztak a felettes vezetőikről, mint akik az életükre törnek. Amikor kérdeztük, hogy honnan van ez az élmény, kiderült, hogy kb. 20 évvel azelőtt volt egy vezető a szervezetben, aki különös szigoráról és az emberi szempontok mellőzéséről volt híres. Azóta generációk váltották egymást az irodában, de a műszakvezetők minden újonnan érkező fehérgallérosra ugyanazt a húszéves, kényelmetlen kabátot aggatták rá gondolatban. Esélyt sem adtak nekik megmutatni, kik ők valójában. A másik oldalon a fehérgalléros vezetők arról számoltak be, hogy már alig mernek utasításokat adni, mert a műszakvezetők egészen igazgatói szintig mennek a panaszaikkal. Mindeközben egy olyan változás zajlott a szervezetben, ahol a két vezetői szintnek szorosan kellett volna összezárnia és együttműködnie.

Itt azt javasoltuk kollégáimmal, hogy induljon olyan facilitált beszélgetéssorozat a vezetők között, amiben jobban megismerhetik egymást, és a jelen problémáiról gondolkodhatnak közösen. Az eleje rettenetesen nehéz volt - a véleményüket nem vállalták fel az emberek, viszont a feszültség vibrált közöttük. Az áttörést az hozta meg, amikor az egyik fehérgalléros vezető arról kezdett beszélni, őt hogyan feszíti az éppen zajló változás. Itt megtörtént a valódi kapcsolódás, mert kiderült, ez a változást mindenkit megviselt.

Irányítás-végrehajtás kultúra, avagy a felelősségről való lemondás csapdája

A magyar ipari környezetben mélyen ül az az irányítás-végrehajtás reflex, ahol a vezető dolga megmondani, mit és hogyan kell csinálni, a beosztott dolga pedig a végrehajtás. Ez bizonyos helyzetekben funkcionális, viszont az látszik, hogy nagyon könnyen be lehet innen csúszni egy olyan működésbe, ahol az operatív szint csak az utasításokat hajtja végre, „lemondva” a szakmai kompetenciájáról, és minden döntésért, eredményért és kudarcért a vezetőket teszi felelőssé. Ezekben a szervezetekben a kontrollt nem adják tovább a vezetők, így az eggyel lentebbi szinteken az a megélés, hogy a vezető mikromenedzsel, nem bízik a beosztottjaiban, nem használja ki a bennük rejlő potenciált. További tünetként megjelenik, hogy a vezetők túlterheltek, úgy élik meg, mindenről tudniuk kell, hiszen a nap végén ők a felelősek azért, ami történik.

Egy ilyen szervezetben nem lesz felhatalmazás és ebben a szervezeti túszdrámában kevesen élik meg azt, hogy értékesek. A felelősség újra és újra eggyel feljebbi szintre tolódik, nem azon a vezetői szinten van, ahol lennie kell.

A legmélyebb pont pedig az, amikor a soron dolgozók úgy gondolják: „a vezetőinknek csak beszélő szerszámok vagyunk”

Érzelmi szükségletek és a láthatóság hiánya

A kékgalléros szinten a legmélyebb megélés sokszor az, hogy nem kapnak valódi figyelmet. Azt élik meg, hogy ők csupán eszközök a folyamatokban, miközben elemi igényük lenne arra, hogy emberként tekintsenek rájuk.

Nagyon pontosan megmutatja ezt a működést egy gyártósori idősebb hölgy példája, akivel még évekkel ezelőtt beszélgettem: az egyik műszakvezetőnek szó nélkül megteszi, amit kér, a másiknak viszont nem. Kérdésre mesél arról, hogy akitől érzi a tiszteletet, bizalmat, elfogadást annak követi az utasításait. Olyan, mintha valami alku lenne itt: te nem tekintesz rám eszközként, én pedig követem az utasításaid, így te is vezetőnek érzed magad. Nem a munka más, hanem a viszonyulás.

A kékgallérosok nagyon igénylik, hogy a tudásra, képességre, erőfeszítésre kapjanak vezetői visszajelzést. Gyakran beszélnek arról, hogy alig kapnak megerősítést arra, hogy amit tesznek, az valódi érték, és szinte egyáltalán nem kapnak visszajelzést arra, hogy amit ők tudnak, azt valójában a szervezetben senki más nem tudja.

Ehhez társul, hogy a kékgallérosoknak hihetetlenül éles radarjuk van a hitelességre. Azonnal megérzik, ha valaki nem önazonos, ha intellektuálisan túlbonyolítja a mondandóját (értsd: bullshitel), vagy ha a vezető valami miatt csak mismásol.

Ha a szavak és a tettek nincsenek szinkronban, a bizalom pillanatok alatt elvész, és onnantól nagyon nehéz azt visszaépíteni.

Mégis hogyan tud sikeres lenni akkor egy fehérgalléros vezető?

Az már sokat lendít az együttműködésen, ha nem ő próbálja kitalálni, hogy a beosztott kékgalléros vezetőinek mi a siker, vagy mitől lesznek elégedettek, hanem megkérdezi őket. Nagyon gyakran azt hiszik az emberek, hogy tudják, mire van szüksége a másiknak. A „belebújok a cipődbe” egy nagyon jó gesztus is lehetne, de ez sokszor nem így csapódik le. Hanem inkább úgy, hogy „majd én tudom, hogy neked mire van szükséged” – ezt a másik oldalon a mérnökök és közgazdászok arroganciájaként értelmezik, ami azonnal beindítja a védekezési/támadási reflexeket.

Mivel a formális hatalom és a mozgástér a fehérgalléros oldalon van, a biztonságos tér megteremtése mindig az ő felelőssége. Ez ott kezdődik, hogy nem kész tényként zúdítja le a döntéseket, hanem megmutatja a mögöttük lévő mozgatórugókat, a miérteket. És ott folytatódik, hogy kinyilatkoztatás helyett mer kérdezni, teret ad a szakembereknek, és bevonja őket, hogy a saját munkájuk valódi gazdái legyenek.

Hogyan lehet sikeres a kékgalléros vezető?

Először is úgy, hogy ő is megkérdőjelezi saját narratíváját és sztereotípiáit. Kíváncsi lesz azokra a stratégiai vagy műszaki problémákra, amikre a fehérgalléros vezetők újra és újra keresik a választ. El kell hinnie, hogy ugyanannak a formának a különböző részeit látják. Ha arra van igénye, hogy egy hajóban evezzen a vezetőjével, kíváncsinak kell lenni erre a hajóra. A fehérgalléros vezetők ugyanis sokszor satuban, nyomás alatt vannak, és olyan döntést kell képviselniük, aminek okát talán maguk sem értik pontosan, vagy éppen nem értenek egyet vele, vagy az is elképzelhető, hogy nem kapnak elegendő támogatást. Egyedül vannak a saját vezetői szerepükben.

Könnyű úgy beszélni erről az egészről, mintha csupán elhatározás kérdése lenne kilépni a kényelmes vetítőtermünkből, átkopogni a szomszédba, és megkérdezni: „Te milyen mozit nézel?”  Nem az. Magamat is fülön csípem gyakran, hogy egyedül akarok megoldani bármit is, hiszen erős vagyok és kompetens. Egy jó vezető is erős és kompetens, nem igaz? Furcsa az, ahogyan az erőből és hozzáértésből egy magányos hős narratívája lesz, amiben nyilván a saját mozink válik a legerősebbé. Gallérszíntől függetlenül.

Az üzemek és irodák találkozásánál több a hasonlóság, mint gondolnánk. Olyan emberi szükségletek jelennek meg, és találkoznak egymással, mint a bizalom, elismerés, kapcsolódás, tisztelet. Valójában ezekre mondunk igent, amikor becsukjuk magunk mögött a mozitermünk ajtaját, és megindulunk a többiek felé.

Nyitókép: Shutterstock

Hozzászólások