Az új magyar kormány előtt álló egyik legfontosabb gazdaságpolitikai döntés az euró bevezetésének előkészítése. A 2030 körüli céldátum kiszámítható irányt adhat a gazdaságpolitikának, erősítheti a bizalmat, és jelezheti Magyarország elköteleződését az európai integráció mellett. A döntő kérdés mégsem az, hogy az ország mikorra teljesíti a maastrichti kritériumokat, hanem az, hogy milyen gazdaságot és milyen társadalmi viszonyokat hoz létre az euróhoz vezető alkalmazkodás.
A tét nagyobb egy gazdaságpolitikai program sikerénél. Ha a kormány széles társadalmi támogatói bázis nélkül vezet be egy egyébként szükséges, de rövid távon fájdalmas intézkedéscsomagot, akkor a reformokkal együtt az éppen csak helyreállított demokratikus intézmények politikai bázisát is veszélyezteti. A játéktér szűk, mert ugyanaz az alkalmazkodás két ellentétes irányba is vezethet. A maastrichti feltételek teljesítése összekapcsolódhat a növekedési modell átalakításával, a termelékenység gyorsabb növekedésével és a demokrácia társadalmi bázisának bővülésével. De a kiigazítás konzerválhatja a gazdaság kedvezőtlen fejlődési pályáját is, és jelentősen csökkentheti a rendszerváltó erők támogatottságát. Hogy melyik történik, azon múlik, sikerül-e összehangolni a stabilizációt, a fejlesztést és az elosztást szolgáló közpolitikákat.
Bruszt László
HVG / Reviczky Zsolt
A demokrácia mint a gazdasági átalakulás erőforrása
A demokratikus rendszerváltás egyik legfontosabb ígérete, hogy a gazdaság jövőjét nem egy szűk döntéshozói kör alakítja. A demokratikus intézmények azonban csak akkor válnak a gazdasági átalakulás erőforrásává, ha a kormány vezényletével a vállalkozók és a munkavállalók képviselői részt vehetnek a fejlesztési prioritások kialakításában, felszínre hozhatják az eltérő érdekeket, és közösen kereshetnek megoldást az elkerülhetetlen konfliktusokra.
Az 1989 utáni magyar tapasztalatok arra figyelmeztetnek, hogy a kormányok gyakran elválasztották egymástól a gazdasági reformok bevezetését és a reformok támogató társadalmi bázisának kiépítését. Egyesek – mint a Bokros-csomag idején – abból indultak ki, hogy a szükséges intézkedéseket gyorsan, a gazdaság szervezett csoportjainak bevonása nélkül kell meghozni. Mások abban bíztak, hogy a reformok idővel meghozzák azokat az eredményeket, amelyekkel fenntartható a támogatottságuk.
Mindkét megközelítés kockázata, hogy a rövid távú terhek és a hosszabb távú előnyök közötti kapcsolat nem válik hitelessé a társadalom számára. Az ellenzék könnyen a reformok gyenge pontjait használhatja fel saját támogatottságának növelésére, miközben az intézkedéseket bevezető politikai erők elveszítik a változásokhoz szükséges társadalmi bázist. Az ilyen politizálás – a gazdasági alkalmazkodás társadalmi költségeinek egyoldalú áthárítása és a reformok társadalmi bázisának elhanyagolása – hozzájárult ahhoz, hogy a NER kiépíthesse politikai bázisát.
