Az egykori utak, terek, épületek pontosan ugyanott vannak a fotón, csak szemmel láthatóan eltelt közben néhány évtized. A két, akár több évtizedes különbséggel, de ugyanabból a nézőpontból készült fotográfiát egymásra helyezik, többféle montírozási technika közül választva. (A régi és az új képet persze egymás mellé is helyezhetik, ahogyan például Lugosi Lugó László tette, miután a kilencvenes évek második felében újrafotózta Klösz Györgynek a 19. század végén és a 20. század elején készített városképeit. Három éve pedig a HVG fotóriporterei, Fazekas István és Lakos Gábor is kísérleteztek a műfajjal:)
Mi van meg ma is abból a Budapestből, ami 150 éve éppen csak megalakult? Eltévedne-e az akkori pesti polgár ma a Belvárosban vagy a Duna-parton? Fotóriportereink, Fazekas István és Lakos Gábor Klösz György fotográfus 1873 és 1900 között készült felvételei nyomába eredtek.
Ezt a szellemes vizuális időutazást az angol szaknyelv rephotographynak nevezi – magyarul újrafotó, esetleg „egykor és most fotó” lehetne a neve.
Tudományos és művészi céllal egyaránt készülnek ilyen képek és sorozatok. Az idő, az időjárás, és főleg az emberi tevékenység okozta változások esetenként drámai módon mutatkozhatnak meg rajtuk. Ezt tovább erősítheti, ha az eredeti kép fekete-fehér, az újabb pedig színes.
A választott helyszín lehet természeti környezet vagy ikonikus városi táj. Egy sajátos és sajnálatos „emberi tevékenység”, a háború mintegy külön refotográfiai kategóriát teremtett: ezeken a képeken gyakran a harcok okozta nagyvárosi sebek szolgálnak kiindulópontként, lehetővé téve, hogy egyetlen képen lássuk a romokat és a helyükön felépült negyedeket.
Egyed Péter azonban nem a háború alatti vagy utáni, romos Budapestet kereste a régi fotókon, hanem a szocializmus csökkentett szabadságfokú időszakában készült képek között válogatott a Fortepan online gyűjteményében, amikor projektjéhez „ilyen volt” fotográfiákat keresett. Bár a most kiállított, múltat és jelent egybemontírozó tizenhat kép között egy 1911-es és egy 1925-ös felvétel is szerepel, az általa felhasznált fortepanos fotográfiák többsége a múlt század második felében készült. És a legtöbbön emberek jönnek-mennek, valahonnan valahová – egykor is, most is.

Fortepan / Szalay János / Egyed Péter
„A régi képek szereplői mára jó eséllyel mind halottak, esetleg közel 100 évesek. Ez inkább a szüleim gyerekkori világa, vagy még inkább a nagyszüleimé, én már másban nőttem fel, és ennek nagyon örülök, a szabadságot nagyon nagyra tartom. De tudom, hogy akkor is élte mindenki az életét a saját realitásain belül, és nyilván el sem tudták képzelni, hogy mi miben fogunk élni, mik lesznek a problémáink” – mondja erről. A projekt előkészületeiről pedig ezt meséli:
„Azzal kezdődött, hogy ipari mennyiségű budapesti képet néztem a Fortepanon; kerestem az olyan elemeket, amelyek alapján pontosan rekonstruálható a készítés helye – tér, utca, köz, sarok –, ezek ugyanis a legtöbbször nincsenek pontosan megadva a gyűjteményben. De például az egykori Nemzeti Színházra kifejezetten rákerestem, végigmentem az összes képen, ami ez alatt a keresőszó alatt található, mert meg akartam mutatni mint jelentős városképi változást. De a helyszín általában csak a belépő feltétel volt, mellette volt még egy csomó dolog, amire figyeltem, például arra, hogy olyan járókelők legyenek rajta, akik érdekes figurák. Kimentem a helyszínekre, miután megnéztem street view-n, hogy nagyjából hogy néz ki most, de sokszor csak ott derült ki, hogy mondjuk valami iszonyúan belógna a képbe, vagy nincs hova állnom, nem fogom tudni megcsinálni azt a fotót, amit kitaláltam.”
Alkotmány utca a Parlamenttel a háttérben, a Csalogány utca vége, Böszörményi út, egykori hidroplánkikötő a Gellért térnél, Anker köz… – fekete-fehér képek 1954-ből,1978-ból, 1966-ból. A régi és az új képek egymásba montírozása elvileg többféleképpen történhet, és ez a döntés a kész, múltat és jövőt egyaránt tartalmazó fotográfia esztétikáját alapvetően határozza meg.

Fortepan Uvaterv / Egyed Péter
„Össze szerettem volna olvasztani a múltat és a jelent egyetlen képbe, de eleinte még nem tudtam, hogy pontosan hogyan. Gondoltam, azzal kezdem, hogy újrafotózom a kiválasztott régi fotók helyszíneit. Ezekből néhány már el is készült, amikor rájöttem, milyen végeredményt szeretnék.
Azt az elvet követtem, hogy a mai fotón a helyszín jóval tágabban, nagyobban látszódjon; a régi fotó pedig Photoshopban félig átlátszóvá téve kerüljön rá úgy, hogy az épületélekre figyelve pontosan illeszkedjen a mai képbe.
„Az, hogy a mai fotó a tágabb, annak volt egy praktikus oka is: a felhasznált régi képek többsége a kisfilmes korszakban készült, amikor szinte mindenki – az amatőrök legalábbis – 50 mm-es, vagyis viszonylag szűkebb optikákkal fotóztak. Először úgy gondoltam, hogy ezt megtartom az új képek készítésekor is. De egyszerűen túl szűkek lettek a terek, nagyon kevés opcióm lett arra, hogy mit csinálhatok vele. A mai járókelőket is bele akartam komponálni, és nagyon kis helyre kellett volna bezsúfolni őket, úgyhogy ezért választottam ezt a megoldást” – mondja Egyed Péter, akit amúgy a város változása érdekel a legjobban.
„Az például, hogy a bontások, építések, újjáépítések, ráépítések hogyan jelennek meg a fotókon. De bármennyire is szeretem, ezúttal a fókuszom kicsit elment az emberek felé, ahogy alakult ez az anyag. Az lett végül a cél, hogy látványosan találkozzanak a múlt emberei a jelen járókelőivel egy képen belül. Néha nemcsak az embereket, de egy-egy autót vagy mást is meghagytam a régi képről, nem tettem transzparenssé. Például a Baross téri képen, de máshol is, egyszerre látni mai és régi autóbuszokat is az úton.”

Fortepan / Domonkos Endre / Főterv / Egyed Péter
Azt, hogy Egyed mennyire szereti ezt a várost, a bontásra ítélt és újonnan felhúzott épületek kontrasztját, illetve ezek egymásba játszó állapotait, a szinte tökélyre fejlesztett, extrém hosszú expozíciós, lyukkamerával készült fotóival mutatta meg pár éve, ugyanennek a kávéházként is működő helynek a tágas és nagy belmagasságú kiállítóterében. Az akkor kiállított képek költészete – talán a műfajből eredően is – finomabb és elemeltebb volt, mint a mostaniaké. A Visszajárókelők egy könnyebb és könnyedebb, meg persze élénkebb színvilágú anyag; a nosztalgiát elkerülve szellemesen szól az időről és a vele járó változásokról.
Különösen vicces, amikor egyik-másik régi fotóról kitekint a nézőre, vagyis az egykori fénykép készítőjére egy valamikori budapesti polgár – például a Ferenciek terén (a Felszabon) a buszmegállóból egy gyanakvó tekintetű, munkaköpenyes alak. De a mai járókelők között is vannak jó figurák. Azon a képen például, aminek az eredetije – mint megtudom – a Margit utcában készült, és még parasztházak láthatók rajta, egy ázsiai arcvonású és öltözetű nő sétál felénk, rózsaszín mobiltelefonnal a kezében.

Szabó Lóránt Fortepan / Egyed Péter
„Szempont volt, hogy a mai képeken olyat lássunk, amin a régi képek szereplői igencsak meghökkentek volna. A mai járókelők jelentős része egyébként turista, főleg a belvárosban, nem azért, mintha többen lennének, mint a helyiek, hanem mert ők mindig kint vannak az utcákon. És van olyan régi kép, ahol azért hangsúlyosabban beköszön a történelem: azon az 1950-es képen például, amin egy brigád angyalföldi felvonulását látjuk transzparensek alatt.”

Fortepan Magyar Rendőr / Egyed Péter
Megjegyzem, hogy azok a képek, ahol az eredeti fotók széleit kissé elforgatva, mintegy deformálva illesztette be a mai városképbe, számomra adnak még egy kis pluszt a térrel való játékhoz. Egyed így magyarázza ezt a megoldást:
„Ezek amatőr képek, tehát ha az eredeti fotós ferdén tartotta a kamerát, és én megtartom az ő képét, az ő képhatárait, akkor az én összes képem is ferde, vagyis az egész kép ferde lenne. Én, hogy úgy mondjam, építészeti fotós hozzáállással szoktam készíteni a városi fotóimat is, tehát nagyon figyelek a függőlegesekre és általában a geometriára.”
Egyed Péter alkalmazott fotográfusként határozza meg magát, de a megbízásos munkái mellett készülő autonóm anyagain látszik, hogy van egy saját világa. A fotós szcénába való beilleszkedés, az abban való előrehaladás, illetve a trendek figyelése és követése helyett mintha valamilyen külön úton járna, ami üdítő.
„Sokszor a mainstream ellenében szoktam magam meghatározni – ha egyáltalán meg kéne határoznom magamat. A témaválasztásaimban sem valami személyesre koncentrálok, vagy arra, hogy az egyes emberrel mi van. A tágabb kép érdekel, például az, hogy milyen egy egész város. A Főfotóban ez a második kiállításom, kedvelem ezt a helyet, és egyébként is jobban szeretek egy kávézóban kiállítani, mint galériában, ahova mindenki kifejezetten azért megy, hogy megnézze a kiállítást. Ide valószínűleg sok ember jut el, kávéznak, beszélgetnek, dolgoznak, és közben meg tudják nézni a képeket. Ez a helyzet tetszik nekem.”
A kiállítás november 5 és december 1 között tekinthető meg a Főfotóban.