Folynak az egyeztetések az Alaptörvény jelentős módosításáról. A nyugati és tengerentúli magyar diaszpóra parlamenti képviseletének megteremtését is kezdeményezték. Miért van szükség erre?
Azért, mert a nyugati és tengerentúli magyar diaszpórának ma nincs valódi, intézményes parlamenti képviselete. De én ezt nem pusztán választójogi kérdésnek látom. A probléma az, hogy nincs olyan, kifejezetten a diaszpóra egészét képviselő, számonkérhető parlamenti szereplő, akinek a feladata lenne a külföldön élő magyarok érdekeinek folyamatos megjelenítése az Országgyűlésben.
A diaszpóra nemcsak választások idején létezik.
A Magyarország határain kívül élő magyar közösségek tagjai nem csupán választópolgárok, hanem a magyar nemzethez tartozó emberek, akiknek az életét ugyanúgy érintik a magyar állam döntései. Szükségünk van ezért egy állandó, kétirányú kapcsolatra: ne csak a politika keressen meg bennünket választások előtt, hanem mi is rendelkezzünk olyan intézményes csatornával, amelyen keresztül a problémáink és javaslataink eljutnak a Parlamentbe.
Hány képviselőt tartanának elegendőnek?
Konkrét számot szándékosan nem szeretnék alkotmányi szinten rögzíteni. Az Alaptörvénynek azt kellene kimondania, hogy a nyugati és tengerentúli magyar diaszpóra önálló parlamenti képviseletre jogosult, a képviselők számát és a választás részletszabályait pedig sarkalatos törvényben lehetne meghatározni. Támpontként természetesen érdemes megnézni a nemzetközi gyakorlatot. Olaszországban például nyolc parlamenti mandátum kapcsolódik a külföldön élő állampolgárok képviseletéhez, Franciaországban pedig tizenegy. A magyar Országgyűlés létszámához viszonyítva ez nagyságrendileg néhány, körülbelül két–négy mandátumot jelentene. De nem maga a szám a legfontosabb. A lényeg az, hogy valódi, közvetlenül legitimált parlamenti képviseletünk legyen, amelynek mandátuma kifejezetten a diaszpórához kötődik.
Az áprilisi választások előtt látványos volt a nyugati diaszpóra aktivitása. Ebből mennyi marad meg a „békeidőkben”?