Az euró melletti legerősebb érv nem az árfolyamkockázat, az olcsóbb finanszírozás vagy a könnyebb külföldi utazás. Hanem az, hogy korlátozza a magyar politikai osztályt – a magyar történelem alapján ugyanis a politikusoknak nem nagyobb, hanem kisebb mozgástérre van szükségük. Nekünk legalábbis mindenképp szükségünk lenne arra, hogy nekik kisebb mozgásterük legyen.
Felindultságom Pogátsa Zoltán és Szabó Balázs november 10-i, partizános beszélgetése váltotta ki.
Magyar államnak kényszerzubbony
Nem tudom, lehet-e annál populistább húrokat megpengetni, minthogy „Mi, Magyarok” jobbak vagyunk a kelet-európai átlagnál, és ezért ki tudunk emelkedni a régióból, a közepes jövedelem csapdájából. Miért lennénk és miért tudnánk? Mert Finnországnak vagy Dél-Koreának sikerült? Soroljam a latin-amerikai és ázsiai országokat, amelyeknek évtizedek alatt sem sikerült? A kiemelkedés inkább kivétel, mint a szabály.
Azért tudnánk kiemelkedni, mert nekünk kiváló államunk (kormányunk, ez ebben az írásban szinte szinonima) van, amelyiknek csak pénz kell végre, meg paripa – és már le is térkövezi az utat a Paradicsomba? Illetve dehogy egyetlen kiváló államunk van.
Nekünk államaink vannak. Kiváló államunk a kiváló államunk hátán! Hiszen a Paradicsom nem négy évnyire van csupán.
Az elmúlttizenhatév kriminálisan (sic!) alacsonyra tette a lécet kormányzásminőség szempontjából. De ha jobban belegondolunk, akkor a pocsék kormányzás az elmúltharminchatévre is áll. Sőt, volt itt egyszer pengő is. Amiből aztán milpengő, bilpengő és végül forint lett, azaz sehol máshol és soha nem látott mértékű infláció – ízelítő a magyar államok évszázadokon átívelő inkompetencia-tradíciójából.
Ilyen track recorddal rózsaszín naivitás nem rettegni a magyar államot. Vagyis államokat. Kormányok változnak, de a szavazó nép ugyanaz marad. Április 12-én nem az ország, vagy a szavazók lettek leváltva – ugyanazok szavazgatnak körülöttünk, akiknek az elmúlttizenhatév kriminalitásával alig-alig volt baja.
Ha az AI-t kérdezem a legjobb magyar kormányról (bármit is jelentsen ez), akkor a Bokros-csomaggal fémjelzett és a Bajnai-féle válságkezelést emeli ki, mint értékelhető kormányzati teljesítményt. Tudja az olvasó, mi volt Magyarországon a jutalma ezeknek a „jó” kormányzásoknak? Népharag.
Nem kulturális defetizmus pocséknál pocsékabb magyar kormányokra készülni, hanem realitás.
Tehát ha még hurráoptimizmusból el is fogadjuk, hogy a valaha volt legjobb magyar kormányt látjuk épp működés közben, akkor se dőlhetünk hátra. Ugyanis ha tényleg jól végzi dolgát, akkor nevezett kormány – a történelmi tapasztalat alapján – le lesz váltva. Nem véletlenül versenyeztek az eddigi kormányok inkább pocsékságban, és nem például az oktatás jobbá tételében: űrhajósunk van, könyörgöm, a nép pedig még örül is neki.