Andrzej Nowak: Az orosz birodalom áldozatai
Remélhetnek-e kíméletet vagy akár csak belátást (potenciális) áldozatai attól a birodalomtól, amely megrögzötten csakis önmagát tartja áldozatnak, és küldetése jegyében még a saját népét sem sajnálja? Az orosz imperializmus és (geo)politikai közgondolkodás nyugtalanító folytonossága jelenik meg Andrzej Nowak lengyel történész most megjelent könyvében.
Ha nem lenne Vlagyimir Putyin, mindez nem történhetett volna meg: sokan még ma is így értelmezik az Ukrajna ellen indított háborút, egészen sarkosan állást foglalva abban az örök vitában, amely „a személyiség szerepe a történelemben” felcím alatt zajlik. Ám miközben korántsem állítható, hogy ez az egytényezős magyarázat akár csak fikarcnyit is reménykeltő lenne a jelen helyzetben, a hozzáértők még ennél is sokkalta aggasztóbb komplexummal indokolják mindazt, ami idén február óta véres valósággá vált. Így Oroszország-szakértők, történészek rendre rámutatnak azokra az évszázados, sőt olykor már-már ősinek nevezhető képzetekre, amelyek egyrészt ukrán (és fehérorosz, vagy épp baltikumi) viszonylatban ott élnek az „egybeolvadás örömét” kikövetelni vágyó orosz hatalmi elit fejében, másrészt általánosságban vészes mértékű birodalmi küldetéstudatot és a Nyugat iránti heves ellenszenvet gerjesztenek.
Az önmagát megfellebbezhetetlenül jótékony hatásúnak vélő orosz imperializmus történeti szólamállományának és eszmerendszerének leltárkészletét és történeti-kritikai elemzését kínálja most az a tanulmánykötet, amelyet az Örökség Kultúrpolitikai Intézet jelentetett meg a Nyugat-eurázsiai idő című sorozatának legújabb darabjaként. Az orosz birodalom áldozatai – a birodalom mint áldozat ez a teljes címe a kötetnek, amelynek válogatott írásai döntően 2003 és 2007 között születtek, s ma nem egyszerűen igazolják a tudós szerző tárgy- és valóságismeretét, de a jövőre nézve is bőven szolgáltatnak tápot az aggodalomra.
Merthogy Nowak korántsem csupán Putyin 2005. április 25-ei beszédének híres-hírhedt fordulatától (mely szerint a Szovjetunió szétesése „a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája” volt) és az orosz geopolitika 1990 utáni elméletgyártó futóbolondjaitól eredezteti azokat az eszméket, amelyek mára oly pokoli helyzetet teremtettek, és hivatalos programmá emelték a birodalom visszaépítésének célkitűzését. S persze nem is attól a beszédes eredményű 2003-as reprezentatív orosz közvélemény-kutatástól, amelyben a válaszadók 48 százaléka kívánta elsősorban „nagy, legyőzhetetlen szuperhatalomnak” látni a hazáját, míg „békés, barátságos nemzetnek” alig 3 százalék, „törvénytisztelőnek és demokratikusnak” pedig mindössze egyetlenegy árva percentnyi.
Hiszen az orosz véleményformálók, a „liberális imperialistákat” is ideértve, már a múlt század elején úgy tartották, hogy Oroszország mindig is mások javára teremtett birodalmi közösséget „az igazságosság és az igazság természetes védelmezőjeként”, s hogy náluk „minden más nemzetiségűt pátyolgatnak”. Puskin pedig még 1831-ben vetette oda a „Miért?” sértett és értetlen kérdését „Oroszország rágalmazóihoz”, a hálátlan Nyugathoz, amikor ott barbárnak és despotikusnak ítélték a lengyel felkelés leverését. Ahhoz a Nyugathoz, amely még sokkal régebb óta a bomlasztó fenyegetés, a fertőzés rémét jelenti – paradox módon – a hanyatlás képzetével terhes, zsákutcás orosz birodalmi közgondolkodásban. Vagy legalábbis annak egyik ága számára, amely az orosz küldetéstudatot a Nyugat civilizációs terrorjának feltartóztatásában, a „civilizációs pluralizmus” védelmében ismerte, illetve ismeri fel mindmáig. Míg a másik irányzat a Nyugathoz hasonulást, a modernizációs felzárkózást éppenséggel a más irányú, a keleti terjeszkedés megvalósításához és eszmei megalapozásához kívánta felhasználni.
Nowak mindezt elsősorban orosz–lengyel viszonylatban tárja fel és elemzi: logikus módon, a teljes elfogulatlanságot nem mímelve, és a fenti sémáktól üdítően elütő orosz közírói-tudósi példákat mintaszerűen kidomborítva. Ez a lengyel közelítés annál is indokoltabbnak bizonyul, mivel túl az Orosz Birodalom áldozatául esett lengyelek hekatombáinak említésein, a történész meggyőzően igazolja, hogy az oroszok nyugati szláv szomszédjának folytatólagosan kulcsszerep jutott az orosz üldöztetési áldozatkomplex, a Nyugat-fóbia és a birodalmi nacionalizmus kialakulásában. Kezdve a kora újkori zűrzavaros idők (a szmutnoje vremja) kollektív sokkján, amikor is a lengyelek nemcsak hogy elfoglalták a moszkvai Kremlt, de átmenetileg cárrá is megtették a maguk emberét. Ehhez az örök fenyegető példázattá formált esethez hasonlóan vált azután riasztó ellenpéldává a nemesi köztársaság hatalomgyakorlásának nyomatékosan nem önkényuralmi jellege csakúgy, mint a magát a „nyugati civilizáció csiricsáré ócskaságaira” rávető lengyel kultúra. Amikor pedig Oroszország – a Habsburgokkal és a poroszokkal együttműködésben – fölszámolta a lengyel–litván államszövetséget, a lengyelek a birodalmi viktimológiában alattvalói áldozatokká minősültek át, akiket I. Miklós cár érzékletesen atyai megfogalmazása szerint „erőszakkal, akaratuk ellenére kell boldoggá tenni”. ¬ László Ferenc
