„Ahogy a méhek a különféle virágok kelyhéből gyűjtik a mézet, úgy kell a korábbi szerzőktől származó adatokból mazsolázni és a felhasznált forrásokat rendszerezni” – bölcselkedett 1597 és 1607 között 11 kötetben kiadott Historiarum Britanniae Libri című történeti munkájának a kötetek végén csokorba szedett, akkoriban még ritkaságszámba menő vég-jegyzetei kapcsán Richard White angol történetíró. Noha munkájának fényét utóbb elhomályosította, hogy történelmi anekdotáinak jelentős részéről kiderült, csupán a képzelet szüleményei, az elődökre való módszeres hivatkozásaival az akkoriban kezdődő divat egyik úttörőjévé lett.

Miközben az akkurátus forrásmegjelölést még az igényesebb tudóstársaságokban is csak a kora újkortól kezdve forszírozták, a nagy tekintélyű elődök megnevezése már a középkori művek margóin is fel. 

A citátumügyi esetlegességek rendezésére tudományos berkekben Magyarországon is az Akadémia 1830-as létrejötte után került sor. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem világhírű fizikus névadója például 1885-ben írt rövidke, A folyadékok felületi feszültsége és vegyi alkata között fennálló kapcsolatról című tanulmánya mindannyiszor a szövegében jelzi, amikor mások eredményeire hagyatkozik. Nem véletlen, hogy a neves hazai egyetemeken, köztük az ELTE-n már sok évtizede nemhogy a doktori disszertációknál, de a diploma megszerzésekor készített szakdolgozatok esetében is alapkövetelmény – a korrekt bibliográfia összeállításán túl – az idézetek akkurátus jelölése. 

A teljes cikket a HVG e heti számában olvashatják.