HVG, 2012. április 28.
„A környezetvédők üdvözlik a kényszercsatornázást” – olvasható cikkükben. A környezet védelmével foglalkozók közül sokan visszautasítják e sommás megállapítást. Természetesen a „zöldek” egyetértenek azzal, hogy fel kell lépni a tudatos környezetszennyezés ellen. A hazai szilárd és folyékony hulladék kezelési megoldásai sokszor azonban aránytalanul nagy terhet rónak az alacsony jövedelemtermelő képességű területek lakóira, és nem teszik lehetővé, hogy környezettudatos magatartással csökkenthessék a költségeiket. Jóval ezermilliárd forint feletti összeget költöttünk országszerte – túlnyomó részben EU-forrásokból – a települési szilárd és folyékony hulladékok kezelésével kapcsolatos programokra. A megoldások, különösen vidéken, több bajt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak. Jól mutatja ezt a szennyvízhálózatra nem csatlakozott fogyasztókra február 1-je óta kivetett talajterhelési díj, amelynek összege egy köbméter szennyvízre 1200 és 3600 forint között változik, a terület érzékenységétől függően.
A környezetvédők évtizedek óta a megelőzést szorgalmazzák a csővégi megoldásokkal szemben. Jellemző, hogy miközben idehaza sorra épültek a nagy befogadóképességű regionális hulladékdepóniák, Brüsszel prioritási sorrendjében az újrahasznosítás és az energetikai hasznosítás után az utolsó helyen áll a lerakás. Célszerűbb lett a hulladékok szétválogatását és újrahasznosítását választani. A kistelepüléseken ma azoknak is kötelező fizetniük a szemétszállítási díjat, akik nem „termelnek” hulladékot, máskülönben a begyűjtést csak aránytalanul magas fajlagos költséggel lehetne finanszírozni.
A sűrűn lakott területeken valóban a csatornahálózat és a szennyvíztisztító telepek kiépítése a megoldás. A támogatási rendszer hiányossága, az engedélyező hatóságok felkészületlensége, kapacitáshiánya és a kisebb önkormányzatok tájékozatlansága miatt azonban a ritkán lakott területekről, kisebb településekről is távoli szennyvíztelepekre vezették a folyékony hulladékot. A beruházásnál ezáltal kedvező mutatókat lehetett elérni, ám az üzemeltetés indokolatlanul drága lett. Ezt igyekeztek keresztfinanszírozással, egységes tarifával enyhíteni.
Ma már szerepelnek a regionális operatív programokban a decentralizált, kis léptékű, zárt rendszerek és a gyökérzónás, természetközeli megoldások, bár a források már jórészt kimerültek. Célszerű lenne, akár kölcsön felvételével is, helyi megoldásokban gondolkodni, melyek üzemeltetési költségei jóval alacsonyabbak. Energiaültetvénnyel kombinálva pedig akár hasznot hozó is lehet a rendszer. Addig pedig meggyőződésünk szerint moratóriumot kell elrendelni, felfüggesztve a kistelepülések becsatornázását nagy szennyvízhálózatokba.
BELICZAY ERZSÉBET
A LEVEGŐ MUNKACSOPORT ELNÖKHELYETTESE (BUDAPEST)
