Cirkuszi mutatványok

HVG, 2012. április 14.

Egy kis kiegészítést fűznék az olaszországi gazdasági válságról írt cikkükhöz. Mint írták: „A legnagyobb baloldali szakszervezeti szövetség ellenáll a munka törvénykönyve módosításának, mert az megkönnyítené az elbocsátásokat. A 15 főnél többet foglalkoztató vállalkozások jelenleg nehezen tudnak megszabadulni felesleges alkalmazottaiktól anélkül, hogy ne kockáztatnának éveken át elhúzódó pereskedést, csekély eséllyel a kedvező ítéletre.” Nos, az articolo 18, ami miatt minden munkavállalói érdekvédelmi szervezet tiltakozik, a munkavállalók mintegy 20 százalékára vonatkozik. Tény, hogy akikre érvényes, azoknak gyakorlatilag életük végéig állást garantál (szinte lehetetlen elbocsátani őket). De ha esetleg bezárna a cég, akkor is kétéves fizetéssel egyenértékű juttatást kapnak az elbocsátott alkalmazottak. Egyre többen azonban úgynevezett atipikus szerződésekkel dolgoznak, amelyek viszont semmit sem garantálnak a dolgozóknak (értve ezen betegszabadságot, sőt fizetett szabadságot is). Ilyen szempontból sokkal nagyobb különbségek mutatkoznak a jogok területén, mint más államokban. A határozatlan idejű szerződéssel a 15 fősnél kisebb cégnél dolgozók másra jogosultak, mint ha ennél nagyobb vállalkozással állnának munkakapcsolatban. Pedig a cégek ugyanúgy adóznak, és a munkaszerződés is formálisan ugyanolyan határozatlan idejű. Az atipikus szerződések pedig szinte semmit sem garantálnak a dolgozónak (igaz, a cég ilyenkor kevesebb közterhet fizet a dolgozó után). Semmi sem védi például a dolgozót a munkaadó túlkapásaitól, sok esetben többet kell dolgoznia, mint ahogy az a szerződésben meg van adva. Ezek alapvető igazságtalanságok a rendszerben. A Monti-kormány voltaképpen közelíteni próbálja a különböző munkaszerződésekkel járó jogokat. Egyrészt megdrágítaná az atipikus szerződéseket a munkaadónak. Másrészt kötelezővé tenné, hogy ha valaki évekig atipikusan ugyannak a cégnek dolgozik, akkor a cégnek kötelessége legyen őt rendes szerződéssel felvenni. Ami, lássuk be, elég méltányos lenne. A kormány könnyíteni igyekszik a munkaadók helyzetén is, hiszen elbocsáthatóvá tenné azokat, akiknek a munkája valóban problematikus. A diszkriminációellenesség, a hátrányos helyzetűek védelme természetesen megmaradna. A szakszervezetek tagságát persze nem az atipikus dolgozók alkotják, ezért ők a már egyébként is „túlvédett” dolgozókért küzdenek – mert belőlük élnek. Sokkal egyszerűbb ugyanis a FIAT-nál megszervezni a dolgozókat, mint a területileg, szektorálisan szétszórt atipikus munkavállalókat, akiknek mellesleg alacsony a jövedelmük is, tehát még ha beiratkoznak is, akkor sem sok a tagdíjuk.

PUSZTAI GABRIELLA

(FIRENZE)