Fel, búcsúcsókra

HVG, 2012. április 28.

Összeállításuk ismerteti a továbbtanulás lehetőségét az ausztriai felsőoktatási intézményekben. A felvételi sorvezető című keretes írásban megemlítik ugyan a 60-70 százalékos „elhullási” arányt (amely adat alapvetően helytállónak tűnik), véleményem szerint azonban néhány további részletkérdés is figyelmet érdemelt volna. A tandíjmentességnek és a „mindenkit felvesznek” elvnek ugyanis súlyos ára van, még ha nem is feltétlenül pénzügyi természetű. Különösen közgazdász és jogász szakon egyáltalán nem ritka, hogy az első szemeszter idején akár ezerötszázan-kétezren is szeretnének egy-egy előadást végighallgatni – ilyenkor azonban gyakorta csak a földön jut ülőhely a hallgatók jelentős részének. Vannak továbbá olyan 200-300 fős vagy még ennél is magasabb létszámú szemináriumok, amelyek rendeltetésüknek (a gyakorlati képzésnek) ugyancsak képtelenek eleget tenni. Az, hogy az Ausztriában tanuló diákok felkészültebbek vagy motiváltabbak lennének az itthoniaknál, szerintem túl általános megfogalmazás. Elég, ha arra utalok, hogy közülük jó néhányan a legkülönfélébb okok miatt 16-18 szemeszter alatt (sem) végzik el a tanterv szerint egyébként 8-10 szemeszteresnek meghirdetett képzéseket. A cikk utolsó bekezdésében említett „kevesebb stresszről” szóló megállapítás szintén erősen szubjektívnak tűnik. A cikk utolsó bekezdése alapján mindenesetre magamra ismertem: ezek szerint százból éppen én volnék az az egyetlen hallgató, aki a Bécsi Egyetemen szerzett diplomájával szívesen tért vissza Magyarországra.

POLAI PATRIK

(BUDAPEST)