„Amikor Isten eljő, lesz néhány kérdése. És az egyik az lesz: Na, jó móka volt?” – így készült a film, amire az AI sohasem lenne képes
A dán mozi örökös fenegyerekével, Nicolas Winding Refnnel beszélgettünk.
Révai Gábor nem igazán ír jól. Könyvében gyakran ismétli magát, szókincse sem túl választékos. Van viszont megélt élete, tapasztalatai s főleg: vannak olyan gondolatai, amelyek a nyilvánosságra tartoznak. Az egykor mindenható „nagy ember”, az ötvenes évek kultúrdiktátora, Révai József nemcsak a magyar szellemi életre hagyott terhes, máig feldolgozhatatlan örökséget, hanem fiaira is. Az ifjabb – filozófiát végzett, kenyerét évtizedekig műfordítóként, sajtófőnökként, majd könyvkiadóként kereső – Révai a szabályos memoár vagy életrajz helyett szubjektív emlékezetnaplóban számol be arról, miként jutott el odáig, hogy bemutatkozásaikor már zavartalanul vállalja a nevét. Ebből a kötetből a tehetséges költőként induló s rémséges kommunista politikussá váló Révai életének kevés kulisszatitkára derül fény (azért akad néhány érdekesség), a kádercsemeteség mibenlétéről s az ellene való – szélsőbaloldali perig vezető – lázadásról viszont sok minden megérthető. Könyve megírása előtt Révai Gábor nem túrta fel még a családi levéltárat sem, nehogy „az objektív tények kontrollja” alá kelljen vonnia emlékeit. Az az olvasó, aki történelmi Révai-sztorit vár, alighanem csalódik, aki viszont megelégszik a vállaltan leszűkített témakörrel, izgalmasan tág világra lel ebben az apával leszámoló-megbékélő kötetben, olyannyira, hogy felszított kíváncsiságától vezérelve nem érthet egyet a könyv – „A többi már magánügy” – zárómondatával.
Kalligram
