„Amikor Isten eljő, lesz néhány kérdése. És az egyik az lesz: Na, jó móka volt?” – így készült a film, amire az AI sohasem lenne képes
A dán mozi örökös fenegyerekével, Nicolas Winding Refnnel beszélgettünk.
Alexander Calder – Előfutár (1975)
Egy műalkotás is versenyzett a világ legrégibb, 1923-ban alapított autós túlélőversenyén, Le Mans-ban. A harsány színekben feltűnt autócsoda baráti szívesség eredménye: a mobil szobrairól elhíresült amerikai exmérnököt, Alexander Caldert becsüs barátja, a mellékállásban autóversenyző francia Herve Poulain kérte fel 1975-ben, hogy fessen neki „gördülő vásznat” kedvenc BMW-jéből. Az élete egyik utolsó alkotásának a pálya széléről drukkoló Calder avantgárd művével iskolát teremtett: a mára 18 darabossá bővült, Münchenben őrzött gyűjtemény darabjai bejárták a világ legnagyobb múzeumait. Két hétig most a londoni olimpia kapcsán rendezett művészeti fesztivál keretében láthatók a szigetországban, egy belvárosi parkolóház hat emeletén.
Andy Warhol – gyorstüzelő (1979)
Mindössze 23 percet töltött a poplegenda Andy Warhol a BMW M1 versenyautó metamorfózisával. A neves elődöket – Caldert, Frank Stellát és Roy Lichtensteint – meghazudtolva a leveskonzerveken edződött Warhol eltekintett a korábbi 1:5-ös makettverziótól és a technikus segédektől. Az élesben megfestett, és a Le Mans-i összesítésben hatodik helyen végzett autón, mint mondta, a sebességet kívánta megjeleníteni: ujjaival bele is túrt a festékbe, hogy végképp személyessé tegye az alkotást.
David Hockney – kifordító (1995)
A belső értékekre koncentrált a XX. század legnagyobb hatású angol festője, az Egyesült Államokban élő David Hockney. Miután hosszasan tanulmányozta az elődöket, úgy döntött, a motorháztetőre magát a motort, az autó oldalára a vezetőt, a hátsó üléshez pedig kikukucskáló kutyát fest. A házi kedvenc túloldalán megjelenő nagy „zöldség” a művész kommentárja szerint az utazás élményének megjelenítése, és az elsuhanó tájakat szimbolizálja.
Olafur Eliasson – jeges (2007)
A beltéri szivárványt és visszafelé folyó vízesést is jegyző – a természeti jelenségeket, a tudományt és a művészetet ötvöző – Olafur Eliasson a globális felmelegedés és az autógyártás kapcsolatára reflektál futurisztikus autójával. Az izlandi szülőktől 1967-ben Dániában született alkotó meghámozta a sebességcsúcs felállítására tervezett, megújuló üzemanyagra épített, azaz hidrogénhajtású „űrautót”, majd a külső héj helyére kerülő – fényvisszaverő acélpanelekből és több réteg jégből álmodott – új, áttetsző bőrbe bújtatta. Az autót kétéves előkészítő munka után először a San Franciscó-i MoMA-ban mutatták be, a helyszínen elkészült darab alkalmi, 800 négyzetméteres hűtőteremben fogadta korlátozott számú látogatóit. A fagyos körülményeknek köszönhetően a kétezer liter vízzel napokon át locsolt – másfél méter magas, 5 méter hosszú, 2,5 méter széles –, Londonban csak emlegetett kreatúra hosszasan megőrizte jeges bőrét.
Jeff Koons – erőmű (2010)
Autóversenyzővé vált maga a művész is: a fémből hajtogatott, tükrös felületű „lufikutyáiról” és más, óriásszoborrá alakított banális tárgyairól híres amerikai művész több kört száguldott a munkaeszközévé szelídített versenyautóval az aerodinamikai kísérletekkel turbózott, müncheni alkotási folyamat során. A hónapokon át versenyautó-fotókat és grafikai ötleteket gyűjtő autórajongó belül ezüstre festett, kívül szikrázó színorgiában pompázó modelljét a kollekció alapító tagjai közé sorolt Andy Warhol remekműve előtt tisztelegve, az alkotás éve után 79-es sorszámmal látta el, és a párizsi Pompidou Központ előtt dedikálta nyilvánosan. Koons munkája a jelenlegi kiállítás „csalijaként” a Tower Bridge lábánál vesztegel.
