Behódolt a kétharmados többséget birtokló kormánykoalíció előtt a jegybank Japánban: teljesíti a decemberi választáson az alsóházban kisebbik partnerével kivételes felhatalmazást szerzett Liberális Demokrata Párt (LDP) miniszterelnöke, Abe Sinzo követeléseit. A több mint húsz éve gyakorlatilag stagnáló japán gazdaság felpörgetése érdekében – a GDP nominálisan az 1992-es szinten van – Abe többször is hangsúlyozta, hogy együttműködést vár el a központi banktól.
Mivel Japán legnagyobb baja az árak csökkenése, a defláció, ami gyilkolja a gazdasági aktivitást, a kormány nyomására a jegybank 2 százalékra duplázza az inflációs célt. Emellett nagyobbra nyitja a pénzcsapot, növeli vásárlásait vállalati és államkötvényekből, valamint bizonyos részvényekből. Sok választása nem volt, mert a miniszterelnök világossá tette: ha nem engedelmeskedik, akkor a kivételes többségét kihasználva akár az intézmény függetlenségét rögzítő 1997-es törvény módosításával is befolyása alá vonja a monetáris politikát. Azt is kijelentette, nem hosszabbítja meg Sirakava Maszaaki jegybankelnök áprilisban lejáró mandátumát, hanem a kormány expanzív gazdaságpolitikájához jobban alkalmazkodó jelöltet keres. A kormányzati rámenősséget a japán közvélemény egyelőre támogatja, a tokiói tőzsdén pedig 1987 óta a legjobb formájukat futják a jen folyamatos gyengülésének hullámán az árfolyamok.
A japán politikai beavatkozást durvának tartják ugyan a nemzetközi kommentárok, ám azt nem tagadják, hogy a jegybanki függetlenség abszolutizálását a 2007-ben kirobbant válság éppúgy felülírta, mint ahogy a szabadpiaci ortodoxia helyét is átvette a nagyobb szerepet vállaló állammal színesített kapitalizmusmodell. A kormányokkal együttműködve, korábbi megfontolásaikat a sutba dobva a világ központi bankjai eddig 11 ezermilliárd dollárnyi pénzt pumpáltak a pénzügyi rendszerbe, hogy tompítsák a krízis hatását, és próbálják újra növekedési pályára állítani a nemzetgazdaságokat. Vásároltak államkötvényt, jelzálogpiaci értékpapírokat és számos más pénzügyi instrumentumot, ami korábban elképzelhetetlen volt. Ezzel párhuzamosan a vezető ipari országokban – az USA-ban, Japánban, Nagy-Britanniában és az eurózónában – zéróra vagy annak közelébe vitték le a kamatokat. Mivel pedig a növekedés még sehol nem stabil, a laza monetáris politikának sem látni még a végét, s megkezdődött a jegybankok szerepének átértékelése.
A legfontosabb következmény a jegybankok viselkedését meghatározó tényezők sokszínűvé válása. Az inflációs cél követése az 1973-as, illetve az 1979-es olajárrobbanás utáni drágulási spirál nyomán lett a legfontosabb, majd szinte kizárólagos megfontolássá a monetáris politika meghatározásában. A válságkezelés nyomán azonban konszenzus kezd kialakulni arról, hogy a központi bankoknak a kívánatos árszint mellett más, a gazdaság vagy a pénzügyi rendszer egészségi állapotára jellemző mutatót is mérlegelniük kellene, amikor meghatározzák a monetáris politika irányát.
Az amerikai gazdaságot három hullámban is pénzzel, összesen mintegy 2500 milliárd dollárral elárasztó Fed például decemberben vihart kavart – az ellenzéki republikánusok ezért keserűen bírálják is –, amikor elnöke, Ben Bernanke bejelentette: mindaddig nem emelik a gyakorlatilag zérón álló kamatszintet, amíg a 7,8 százalékos munkanélküliség nem csökken 6,5 százalékra, s ettől csak akkor térnek el, ha az infláció 2,5 százalék fölé gyorsulna. A laza monetáris politika fenntartásának egy gazdaságpolitikai cél alá rendelése az USA-ban csak azoknak újdonság, akik az inflációs célkövetés lázában elfelejtették, hogy az amerikai jegybanktörvény szerint a Fednek nemcsak az áremelkedést, hanem a foglalkoztatás – és egy gyakran kihagyott tényező, a lakossági jelzáloghitelek terhét alapvetően meghatározó hosszú távú kamatlábak – alakulását is mérlegelnie kell döntéseinél.
Letért a megszokott útról az annak idején Bundesbank-klónként életre hívott Európai Központi Bank (EKB) is. A kamatszintet társaihoz hasonlóan mélybe vivő EKB élén az elődjénél, a francia Jean-Claude Trichet-nél megértőbbnek bizonyuló olasz Mario Draghi a monetáris politika másik céljává tette az eurózóna megmentését azzal, hogy elvileg korlátlan kötelezettséget vállalt a periféria bajban lévő országai által kibocsátott államkötvények megvételére. A pénzpumpa beindításának elfogadottságára jellemző, hogy Jens Weidmann, a Bundesbank elnöke az EKB kormányzótanácsában magára maradt ellenkezésével. A piacoknak egyelőre elég volt Draghi bejelentése, az igazi megméretés akkor következhet, ha az állami nyugdíjpénztárt – a törvényeket kreatívan értelmezve – államkötvénnyel elárasztó spanyol kormány segítségért fordulna az EKB-hez.
Júniusban távozik posztjáról az inflációs célkövetés utolsó harcosának tartott Sir Mervyn King, a Bank of England elnöke. Utódja formabontó módon a kanadai jegybank éléről érkező – egyelőre még brit állampolgársággal sem rendelkező – Mark Carney lesz, aki megpendítette, hogy nem lenne szentségtörés a nominális GDP alakulását is figyelembe venni a monetáris politika meghatározásánál. Az 1946-ban a munkáspárti kormány által államosított brit jegybank Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején előbb a pénzellátás, aztán a valutaárfolyam alakulását jelölte meg célként, majd a szintén konzervatív John Major az angol fontnak az európai árfolyam-lebegtetési mechanizmusból való 1992-es távozását követően az inflációt állította a helyére. Ezt az 1997-ben hatalomra jutott munkáspárti Tony Blair is megerősítette, és egyik első intézkedéseként megadta a függetlenséget a Bank of Englandnek, egy megkötéssel: az inflációs cél mértékét a kormány, elérésének módját a jegybank határozza meg.
NAGY GÁBOR
