Anna Margit és Ámos Imre – kiszolgáltatottság
A múlt század legismertebb magyar képzőművész házaspárjának csak néhány év boldogság adatott meg: Ámos évtizednél is rövidebb házasság után munkaszolgálatosként halt meg 1944-ben. A közös évek emlékét nemcsak egymást megörökítő portréik, kettős arcképeik, Ámosnak a feleségéhez írt versei őrzik, hanem szinte minden az idő tájt született, egymás erős hatását tükröző alkotásuk. Ámos a zsidó kultúrából táplálkozó szimbólumrendszerével megrázó erejű látomásokban vetítette elő tragikus sorsát. A világégés után Anna művészete expresszívebbé vált, képein megjelentek az ember kiszolgáltatottságát jelképező bábuk. A fojtott tragikum, majd a fekete humor egész későbbi pályáját végigkísérte.
Schaár Erzsébet és Vilt Tibor – újítás
A második világháború utáni évtizedek magyarországi szobrászatának megújítói Kisfaludi Stróbl Zsigmond tanítványaiként végezték el a főiskolát, és 1935-ben kötötték egymáshoz életüket. Kapcsolatukban két erős egyéniség – az egyik oldalon hűvös intellektus és szarkasztikus humor, a másikon gazdagon áradó érzelmek és szeretetéhség – küzdött egymással, megtermékenyítően hatva mindkettejük művészetére. Vilt pályájának ívét 1956-os szerepvállalása is csak rövid időre törte meg, sőt talán éppen a mellőzöttség fordította figyelmét a kisplasztika felé, ahol újító szelleme éppúgy érvényesült, mint köztéri alkotásaiban. Schaár legismertebb munkái a tér és a benne elhelyezett figurák kapcsolatát vizsgáló kompozíciók.
Hetey Katalin és Konok Tamás – eltérő műfajok
Szemléletük egy tőről fakad, de a két Kossuth-díjas művész a képzőművészet különböző ágaiban váltak nemzetközileg is ismertté. Míg Konok a geometrikus absztrakt festészet egyik vezető képviselője, Hetey – bár a főiskolán Szőnyi Istvánnál tanult – elsősorban szobrászként szerzett nevet. Konok Tamás figuratív művészként indult, majd ötvözni kezdte a természetelvű és az absztrakt kifejezésformát, de korán, már a 70-es évek elején kialakult lírai nonfiguratív ábrázolásmódja. A 2010-ben elhunyt Hetey fémplasztikái, elmozdítható elemekből álló szobrai a rész és az egész, a mozgás és az állandóság, a változás és a változatlanság viszonyát vizsgálják.
Lugossy Mária és Bohus Zoltán – üvegvarázs
Pályafutásuk során többféle anyaggal, így fémmel, ásványokkal, plexivel is dolgoztak, legfőbb érdemük mégis az, hogy a magyar üvegszobrászatot a nemzetközi élvonalba emelték. 1970-ben kötöttek házasságot, és több akcióban, így a győri szobrászati művésztelep szervezésében, vidéki városképek átalakítási terveinek kidolgozásában is együttműködtek. Bohus három évtizede már csak üveggel foglalkozik, különleges technikájú, ragasztott lapokból készült műveiben az anyag minden szépsége érvényesül. A tavaly elhunyt Lugossy specialitása a geometrikus és az organikus formák egyidejű alkalmazása, az esetlegesség és a szabályszerűség együttes megjelenítése volt. Legismertebb munkája a budapesti Kossuth téren álló 56-os emlékmű, A forradalom lángja.
Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós – emberlépték
Művészetüket nem lehet betuszkolni egyetlen irányzatba sem, alkotásaikat leginkább egymáshoz hasonlítják. Nem is ok nélkül, hiszen felfogásuk, a tárgyakhoz való viszonyuk rokon; az élőlények nélküli terek, a szürkére-barnára-feketére redukált színvilág, a takarékos elbeszélésmód mindkettejük sajátja. Néha közösen állítanak ki, de műveikben mégsem a hasonlóság a legfontosabb. Képeik hatásának legfőbb titka talán az, hogy többnyire ideális pillanatban fejezik be őket: akkor, amikor már nem hiányzik róluk semmi, de még nincsen rajtuk semmi felesleges. Emberi, emberléptékű történeteket mondanak el akkor is, amikor az ember már vagy még nincs ott a színhelyen, ami Szütsnél rendszerint egy táj – ipari vagy városi, újabban természeti –, Vojnichnál pedig egy szűkebb világ – egy csarnok, egy szoba vagy épp egy üres medence.
