„A kancellár bizalma a munkaügyi miniszter iránt töretlen” – jelentette ki a német kormány szóvivője, mire a sajtótájékoztató résztvevői elkezdték sorolni: Franz Josef Jung, Karl-Theodor zu Guttenberg, Norbert Röttgen, Anette Schavan. Ők mind a figyelem középpontjába került miniszterek voltak Angela Merkel kabinetjében, a viharos időkben támogatást kaptak, aztán rövidesen mégis menniük kellett. Ursula von der Leyen pozíciójának megerősítése az után történt, hogy a parlamentben szavaztak az ellenzéki javaslatról, miszerint szabályozza törvény a részvénytársaságok felügyelőbizottságában a nők arányát. Ezt a kormánykoalíció nem támogatta, az 54 éves kereszténydemokrata politikusról viszont elterjedt, hogy a női kvóta élharcosaként az ellenzékkel szövetkezve akár a pártjában is gyűjtene voksokat. Végül tartotta magát a frakciófegyelemhez, nemmel szavazott, de pártján belül ennek ellenére a lemondását szorgalmazták, mivel szembement Merkellel, aki azonban a jelek szerint megbocsátott neki.
Ezt valószínűleg bölcsen tette a kancellár, mert a potenciális utódokban nem túlságosan bővelkedő CDU-ban a pártalelnök von der Leyen sok megfigyelő szerint a legesélyesebb jelölt arra az esetre, ha Merkel belefáradna a kormányzásba. Az alacsony, szinte törékeny, hétgyermekes anya azt tudja, amit kevés pártpolitikus: az ellentáborból is képes szavazatokat szerezni. A népszerűsége még az előző kabinetben betöltött családügyi minisztersége idejéből ered, az ő kezdeményezésére változott úgy az anyasági szabadság, hogy 12 helyett 14 hónapig maradhatnak otthon a szülők, és ebből legalább két hónapot az apának kell igénybe vennie, így megkönnyítve az anyának a visszatérést a munkába.
Von der Leyen személyes példája sokak számára inspiráló, akkor is, ha egy miniszter nyilván az átlagembernél könnyebben oldja meg a nagy család és a munka összeegyeztetését. Orvosnak tanult a hannoveri egyetemen, majd nőgyógyászati klinikán készítette el doktori disszertációját. Már abban az időben is családanya volt, s csak harmadik gyermeke születésekor szakította félbe a szakorvosi képzést. Közfigyelem övezte, hiszen apja, Ernst Albrecht Alsó-Szászország kereszténydemokrata miniszterelnöke volt, aki akkora népszerűségnek örvendett, hogy Gerhard Schrödernek is csak sokadik nekifutásra sikerült kibillentenie a hatalomból. A Röschen, vagyis Rózsácska néven emlegetett lány hat testvérével gyakran szerepelt a „miniszterelnök és családja” stílusú fotókon, hol házi muzsikálás, hol karácsonyi előkészületek közepette.
A kilencvenes évek elején ugyancsak orvos – választófejedelmi ősökkel büszkélkedő – férje négy évig az amerikai Stanford Egyetem kutatója volt, a család vele költözött, s hazatértük után a feleség elhagyta az orvosi pályát. Tudományos munkatársként népegészségügyi kérdésekkel foglalkozott, s előbb helyi, majd tartományi szinten kezdett politizálni, természetesen a CDU színeiben. 2003-ban lett az alsó-szászországi tartományi parlament tagja, s a választáson győztes Christian Wulff meghívta kabinetjébe szociális és egészségügyi miniszternek. Két évvel később, amikor a CDU a berlini nagykoalíció révén országos hatalomra tett szert, von der Leyen szerette volna megkaparintani az egészségügyi tárcát, ám Merkel „csak” a családügyeket bízta rá. Négy évvel később a kormányátalakításkor már a legnagyobb költségvetéssel és közvetlen hatással bíró munkaügyek kerültek hozzá. A lakosság nagy része e minisztérium révén lép kapcsolatba a közigazgatással, legyen szó álláskeresésről vagy munkanélküli- és szociális ellátásról.
Von der Leyen – ellentétben a rideg, racionális Merkellel – tud olyan benyomást kelteni az emberekben, hogy megérti a segélyre szorulók, a gyermeküket egyedül nevelők, a társadalomtól támogatást várók problémáit is. Vitathatatlanul erős a személyes kisugárzása. Wolfgang Schäuble, az ellene elkövetett merénylet óta kerekes székbe kényszerült pénzügyminiszter például rendre visszautasítja, ha segíteni akarnak neki – ezt a kormányban kizárólag von der Leyentől fogadja el.
