Gyakran megesik, hogy régi újságokban olyasmire bukkanok, ami hihetetlenül frissnek, elképesztően aktuálisnak tűnik, olyannyira, hogy szinte a szerző halott volta is misztifikációszámba megy. (Sietek megjegyezni, hogy régi újságon nem a tegnapiakat, hanem az ötven-hatvan-hetven évvel ezelőttieket értem.) Kezembe került például egy 1936 novemberéből való, a francia jobboldal demokráciaellenes machinációiról szóló eszmefuttatás, és először szkeptikus kétkedés lett úrrá rajtam. Mert ugyan mi olyat mondhatott hetvenhét évvel ezelőtt akár a legkiválóbb publicista is – és a szerző, Zsolt Béla, egyike volt a kor legélesebb szemű (és tollú) közíróinak –, aminek ma hasznát vehetnénk, elvégre 2013-ban minden más, és még ugyanaz is másképp történik? Hiszen gyakran magunk se értjük, végül is mi vesz körül bennünket, kell-e már egyértelműbb és keményebb szavakat használnunk a mostani machinátorokra, vagy amit művelnek, belefér-e még a demokráciába, ami talán épp most vész el, mialatt mi ódzkodunk a sulykok elvetésétől, és az antidemokratákkal szemben szinte sportot űzünk a tárgyilagosságból.
Titokban néha arra gondolok, talán hibás taktikát követünk, és célravezetőbb volna Hannah Arendtre hallgatnunk, aki 1959-ben, a Lessing-díj átvételekor nem átallotta ezt mondani: „Lessing nagyságának egyik alkotóeleme: sohasem engedte, hogy az úgynevezett objektivitás elterelje a figyelmét a világhoz való viszonyulásáról s az általa támadott vagy feldicsért dolgok és emberek világban elfoglalt valódi helyéről.” Amit abban a bizonyos régi lapban olvasok, szintén efelé terelget. „A jobboldali demagógia sosem szentimentális, ahol felüti a fejét, az igazságon, a valóságon, a magánéleten és emberi hullákon keresztül megingathatatlan lelkiismeretlenséggel a rágalom a legfőbb fegyvere, abban a tudatban, hogy a rágalom mindig hatásosabb, mint a valóság.” Amint idáig jutottam, gépiesen rábólintottam, és csak azután hökkentett meg az, hogy ez az 1936. november 19-én, az Ujság nevű újság csütörtöki számának hetedik oldalán megjelent cikk tökéletesen egybevág a saját tapasztalataimmal. A rágalom gyilkol című publicisztikai remeklés egy hét évtizeddel ezelőtti, franciaországi esemény kapcsán töpreng el olyasmin, aminek mi itt, 2013 Magyarországán, jó ideje tehetetlen elszenvedői, néma szemtanúi vagyunk. Zsolt Béla megdöbbenésének már az oka sem mindennapi: ahhoz fűz kommentárt, hogy a szociáldemokrata Léon Blum-féle népfrontkormány belügyminiszterét addig üldözte rágalmaival a parlament szélsőjobboldali képviselőinek népes csoportja (no meg a szócsövüknek szegődött sajtó, legfőképp a hetenként megjelenő Gringoire és az Action Francaise napilap), amíg szocialista párti áldozatuk, Roger Salengro idegei felmondták a szolgálatot, s a hónapokig tartó rágalomhadjárat eredményeként öngyilkosságot követett el. Noha ez az 1936-os történet számunkra itt és most nem önmagában érdekes, hanem ezúttal csupán arra szolgál, hogy egyfajta jobboldali mechanizmust modellezzünk rajta, néhány jellemző részletével azért mégis érdemes megismerkedni.
Nem mellékes körülmény például, hogy Salengro ellenfeleinek – noha nem csekély erőfeszítéseket tettek céljuk elérésére – nem sikerült friss adalékokra épülő, erkölcsileg lehetetlenné tevő ügyet kreálniuk, de mert a minisztert mindenáron kompromittálni kellett, előástak egy húsz évvel korábbi s már 1916-ban is ingatag lábon álló históriát, és fújták, dagasztották, harsogták, variálták hónapokon át, a közben napvilágot látott cáfolatokkal mit sem törődve. Azt próbálták a közvéleménnyel elhitetni, hogy az a belügyminiszter, aki 1936 júliusában betiltotta a De La Rocque ezredes vezette prefasiszta Tűzkeresztes Szövetséget (s akit mellesleg a hitleri Németország sajtója emiatt folyamatosan támadott), az első világháborúban hazaáruló katonaszökevényként viselkedett, tehát nincs helye a közéletben.
Hiába derült ki ezek után, hogy Salengrót már annak idején a katonai bíróság, 1936-ban meg a baloldali szimpátiával nem vádolható Gamelin tábornok vezette becsületbíróság is tökéletesen ártatlannak találta, a támadók azért csak rendületlenül fújták és fújták tovább a magukét. Mi tagadás, épp ez a körülmény erősíti bennem, a 2013-as olvasóban, az 1936-os história up to date jellegét s az érzés csak erősödik, ahogy olvasom tovább Zsolt Bélát: „A jobboldali emberhajszát a bizottság megállapítása sem feszélyezte: továbbra is fenntartotta a kétszeresen megdöntött rágalmakat, azzal a jellegzetes és nálunk sem ismeretlen cinizmussal, amely a céltudatos uszításban nem engedi magát a valóságtól zavartatni.” Helyben vagyunk, gondolom, a mai magyar kormányoldal lejáratókampányai ugyanerre a technikára épülnek. Nekünk is magát „a valóságtól nem zavartató” jobboldallal van dolgunk, amely bírósági ítéletek sorával megcáfolt vádakat melegít fel újra meg újra.
„Az uszításnak éppen az a lényege, hogy vakmerően negligálja a tényeket, s a tömeget olyan idegállapotba hozza, hogy a tények helyett azt a képtelenséget fogadja el igaznak, ami éppen az uszítók által meghamisított világképbe illik.” Ezek a mondatok tökéletesen lefedik mindazt, amiben mostanság a kormány baloldali ellenzékének része van, de nem csak most: már korábban is sajtó-helyreigazítási perek tucatjai indultak olyan ügyek miatt, melyekben az első- vagy a másodfokú bíróság már kimondta, hogy a meghurcolás alapjául szolgáló vád nem több, mint rágalom. Az sem számított (mármint 1936-ban, Franciaországban), hogy kiderült, Salengrót illetően épp a jobboldali állítások ellenkezője az igaz: amikor fogságba esett, a németek azért ítélték kétévi börtönre, mert nem volt hajlandó egy hadiüzemben dolgozni. Ügyében (1916-ban is, 1936-ban is) felmentő ítélet született, s amikor végül a parlament 1936. november 13-ai viharos (ökölharcba torkolló) ülésén 427 szavazattal 103 ellenében a honatyák kimondták, hogy a kormány egyik tagját illető vádak nem többek rágalmazásnál, a jobboldal két ultranacionalista képviselőjének, Xavier Vallat-nak és Henri Becquart-nak ez sem volt elég: továbbra is újult erővel harsogták minden ülésen, hogy Salengro már a háború előtt is „veszedelmes antimilitarista volt”, amiből – szerintük – az következik, hogy – ítélet ide, ítélet oda – mégiscsak hazaáruló szökevénynek kellett lennie.
Egy évvel a Salengro-hajsza előtt a Gringoire már Pressard főügyész ellen is indított ugyanilyen féktelen rágalomhadjáratot. „Pressard röviddel az igazság kiderülése után – írta az idő tájt az Esti Kurír – szívszélhűdésben meghalt.” Ebből az esetből az összehangolt támadások szervezői nem azt a konklúziót szűrték le, hogy idáig talán mégse kéne elmenniük – épp ellenkezőleg: meggyőződtek arról, hogy a módszer jó, tehát bátran alkalmazható a továbbiakban is. És mert Salengro nem érte be a Tűzkereszt Szövetség feloszlatásával, hanem a szervezet egyik parlamentbeli támogatója, a korábban rendőrfőnökként tüntetéseket sortűzzel oszlató Jeun Chiappe képviselő (aki mellesleg a Gringoire főszerkesztőjének, Horace de Carbucciának az apósa volt) mandátumának megsemmisítését javasolta, erre már olyasmi volt a válasz, amit nálunk még Bethlen István nem éppen baloldali, de tárgyilagosságra törekvő 8 Órai Újságja is csak így tudott jellemezni: „a Gringoire című ismert és népszerű hetilap sajtókampányt folytat Salengro ellen”. (A mai magyar sajtó némely, szintén „ismert és népszerű”, orgánumai – úgy tűnik – a Gringoire-t és az Action Francaise-t használják sorvezetőnek.)
S ha kezdetben voltak is aggályaim, hogy szolgálhat-e nekünk használható tanulsággal Zsolt Bélának, ennek a szó legjobb értelmében vett okos polgárnak a cikke, most már tudom, mire érdemes figyelni abból, ahogy a Salengro-ügyet tárgyalta. Kár lenne illúziókat táplálnunk afelől, képesek lesznek-e, hajlandók lesznek-e ennek az oldalnak a képviselői, ha másért nem, az efféle tragikus végkifejletek hatására, módszert változtatni? 1936-ban a franciák mindenesetre nem voltak képesek rá, pedig Salengro búcsúlevelének néhány momentuma akár átmeneti fegyverszünetbe torkolló megrendülést is kiprovokálhatott volna. „Feleségem meghalt a rágalmak következtében, melyektől őt sem kímélték meg – írta az ereje teljében lévő, mindössze 45 éves politikus –, a rágalom anyámat sem kíméli. Én a magam részéről bátran harcoltam, de most már elfogyott az erőm...”
Na és, legyintettek a támadók, nem lehetünk szentimentálisak, hiszen nagyobb a tét, semhogy irgalomból elálljunk a jól bevált taktikától. „Salengrón keresztül nemcsak a népfrontkormányt, nemcsak a francia demokráciát, hanem az egész európai baloldalt próbálták ledöfni” – írta a Népszava telibe találó nekrológja. Zsolt Béla ezenfelül még azt is tudta, hogy ami történt, az a jobboldal természetéből következik, mely nem tehet mást, csakis azt, amit tett: „Ha csak egyetlen egyszer beismeri, hogy rágalmazott, abban a veszélyben forog, hogy megkergített közvéleménye hirtelen kijózanodik és revízió alá veszi egész rágalomrendszerét!” Ebből a ma is érvényes konklúzió adódik: „A demokráciának elvi és szellemi győzelmek kellenek, a demokrácia gyilkosainak éppen azok az emberfejek, amelyekben az elvek és a szellem a legemberibbé tisztultak.”
Az 1936-os franciaországi karaktergyilkosság egyes, korfüggő részletei különbözhetnek ugyan attól, amivel a mai Magyarország demokratái kénytelenek farkasszemet nézni, de ha túllépünk a puszta eseménytörténeten, az már a felszíni hasonlóságoknál mélyebb, teoretikai egyezésre enged következtetni, hogy a demokrácia elleni merénylet áldozata, „Salengro a sajtó- és szólásszabadság szélsőséges dogmatikusa volt”, aki „látszólag a saját fegyvereitől esett el”. Bármily keserves megértenünk, hogy Zsolt Béla 1936-ban valójában miről beszélt: „a demokráciának számolnia kell azzal, hogy a szabadságot, amelyet polgárainak biztosít, ellenségei vele szemben is felhasználják”, nem dughatjuk homokba a fejünket, a demokrácia ellenségeinek korlátozatlan szabadsága a demokraták pusztulásához vezethet. Az ilyen Salengro-féle „dogmatizmusról” az jut eszembe, amit Romain Rolland írt a Napló a háborús évekből 1918. február 9-ei bejegyzésében: „Semmi sem oly baljóslatú a világra nézve, mint a hajthatatlan doktriner, aki mindent csak feketén vagy fehéren lát.” Attól tartok, ha az efféle hajsza netán nálunk is tragédiába torkollana (adja isten, hogy ne torkolljon), a mai magyar jobboldal abból sem vonná le azt a következtetést, hogy idáig tán mégse kéne elmennie, de az a baloldal sem okulna belőle, amelyikben – sajnálatos módon – túltengenek a „hajthatatlan doktrinerek”.
NYERGES ANDRÁS
