HVG, 2013. május 25., június 1., június 15.
Természetes dolog, hogy az egykori államfő plágiumügyének egyetemi lefolytatását jogszerűségi oldalról is érdemes megvizsgálni, és nem is vitatom olvasótársam ezzel kapcsolatos írásának legtöbb érvét. A Semmelweis Egyetem másodfokú döntéséből én viszont nem tudom kiolvasni, hogy visszaadták volna Schmitt Pál doktori címét, aki így arról nem mondhatott le. Nagyvonalúan végképp nem, de sehogy sem. Nézzük inkább az eseményeket egy másik oldalról, az etikairól. Tudni kell, hogy a kilencvenes évek elején a honi tudománypolitika elkötelezte magát a nyugati típusú PhD gyors bevezetése és ezzel együtt az egykori egyetemi kisdoktorik megszüntetése mellett. Az akkortájt már régen „nem tipikus” doktoráló korban lévő egykori olimpiai bajnok így gyorsan benyújtott egy kisdoktori disszertációt az addigra egyetemi rangot kapott volt Testnevelési Főiskolára. Egy olyat, amit mondjuk egy Gipsz Jakab nevű ifjú titán be sem mert volna adni, attól való jogos félelmében, hogy a nyilvánvaló plágium ténye miatt elzavarták volna. A volt élsportoló azonban nem bukott le, és utána két évtizeden át formailag jogosan használta doktori címét, miközben az eljárás kezdetétől fogva tisztában volt tettének etikátlanságával. Morálisan nehezen tartható állítás, hogy az egyetem lett volna „a” hibás, bár kétségtelenül nem volt ártatlan. Amikorra a plágiumügy kirobbant, a Magyar Testnevelési Egyetem már rég nem volt önálló intézmény, mert közben a Semmelweis Egyetem egyik kara lett. Az orvosi egyetem pedig, tekintve hogy hazánk egyik legnagyobb tudományos potenciállal rendelkező intézménye, érthetően azt gondolta, hogy saját tekintélyét rombolná, ha nem statuálna példát. Szimbolikus jelentőségű, hogy Schmitt Pál a köztársasági elnöki címét is elveszítette az ügy folyományaként. Ez jelképezi, hogy a jelenlegi hatalom birtokosai még akkor sem tehetnek meg bármit büntetlenül, ha „a kétharmad áll, mint a cövek”.
SVEICZER ÁKOS
(BUDAPEST)
