Szerző:
Az utóbbi ötven évben a házasságkötések száma a felére csökkent, miközben a válások száma rohamosan emelkedett: hazánkban 2015-ben majd 46 ezer frigyre több mint húszezer válás jutott. Vagyis lassan a házasságok fele borítékolhatóan válással fog végződni. Legtöbbünk számára kellemetlen témának tűnhet, ám a számok azt mutatják, érdemes lenne sokkal tudatosabbnak lennünk abban a kérdésben, ki hogyan él benne, aztán hogyan tud kijönni egy kapcsolatból, amelybe éveken keresztül az idejét, az energiáját és a pénzét fektette.
Érvek az igen mellett
Könnyen belátható, hogy ketten könnyebb boldogulni: egy pár két fizetésből gazdálkodhat, tarthat fenn közös háztartást, a házastársak megoszthatják egymást között az elvégzendő feladatokat, és együtt dolgozhatnak hosszú távú terveiken. Ha pedig az egyik fél krízishelyzetbe kerül – például elveszíti az állását, vagy megbetegszik –, akkor is van kire támaszkodnia.
Hogy éppen a házasság a legelőnyösebb együttélési forma, az ma inkább állami beavatkozásoknak köszönhető. Ennek a drámai népességcsökkenés idején egyszerű oka van: a házasságban élő párok nagyobb eséllyel vállalnak közös gyermeket, mint más együttélési formák esetén. Más kérdés, hogy manapság a gyermekvállalás mennyire növeli az elszegényedés esélyét.
„A házasságot az teszi többek között sajátossá 2017-ben, hogy az állam tevékeny szerepet játszik ezen együttélési forma normatív erejének megerősítésében: gondolhatunk az első házasoknak (de nem az első együttélőknek vagy összeköltözőknek) járó adókedvezményre vagy a családok otthonteremtési kedvezménye, a csoknak a feltételeire” – vélekedik Gregor Anikó szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának adjunktusa. Gregor szerint például éppen a csokkal a házasság gazdasági szövetségi funkciója kerül előtérbe, mellesleg évekre egymás mellé köti, válás esetén pedig komoly összegek visszafizetésére kötelezi a feleket. „Mindemellett nem elvitatható az érzelmi közösség is, amelyet a felek átélnek, de a házasság fogalmához fűződő érzelmeinket a társadalmi szocializáció neveli belénk. Nem azzal a tudással jövünk a világra, hogy a házasság a legnemesebb együttélési forma.”
Apa hajtja a kocsit
Ha a házasságra mint gazdasági közösségre tekintünk, logikus elvárás, hogy a felek lehetőleg azonos arányban fektessenek be a kapcsolatba, és részesüljenek annak előnyeiből is az évek során. De vajon milyen szempontok alapján lehet megállapítani, hogy melyik fél mennyit tesz a családi „vállalkozásba”?
A helyzetet nehezíti, hogy az utóbbi évtizedekben a házasság intézménye, azon belül is a szerepek bonyolódtak. A nő ma dolgozik, akkor is, ha ez nem feltétlenül realizálódik valós karrierépítésben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyermekvállalással kapcsolatos terheket is egyenlő arányban osztja meg férfi és nő egy házasságban. Még ma is evidencia, hogy szülés után a nők mennek gyedre, így ők esnek ki hosszabb-rövidebb időre a munkaerőpiacról. A jelenlegi társadalmi környezetben ez óriási kockázatvállalás. A nőkkel szemben támasztott kettős mércét pedig többnyire (téves) biológiai magyarázattal támasztják alá: a nő képes szoptatni a gyereket, tehát evidens, hogy ő marad otthon. Ha pedig úgyis otthon van, akkor nyilvánvalóan nem okozhat problémát, hogy a háztartást is vezesse.
„A házasságok és az élettársi kapcsolatok felében jellemzően azonos az iskolai végzettsége a feleknek, ugyanakkor a nemek közötti munkaerő-piaci egyenlőtlenségek miatt a nők még magasabb iskolai végzettség esetén is alacsonyabb bérrel rendelkeznek, mint alacsonyabb iskolai végzettségű férfi társuk” – hívja fel a figyelmet a szociológus. Téves tehát az elképzelés, amely szerint a férfiak azért keresnek jobban, mert többet dolgoznak.
Én főzök, te mosogatsz
„A nők számára az otthoni, fizetetlen gondoskodói és reproduktív munkák jelentette második műszak – foglalkoztatottságtól függetlenül – átlagosan napi négy óra. Azaz felér egy részmunkaidővel. Bár a férfiak körében is kimutatható a napi másfél órás hasonló tevékenység, a gyereknevelésből nekik rendszerint a kevesebb konfliktussal járó elem marad (közös játék, mesélés), a nőké a testi gondozás és ellátás. Ha összeadjuk a fizetett és fizetetlen munkával járó időt, a nők jönnek ki »győztesen«” – mondja Gregor Anikó.
A napi szinten újratermelődő feladatokra, a mosogatásra vagy az időszakosan elvégzendő feladatokra, például a fűnyírásra vagy a kocsi szervizeltetésére persze ritkán tekintünk munkaként – nem véletlenül hívják ezeket a tevékenységeket láthatatlan munkáknak. Pedig ezek valódi értékét könnyen forintosíthatjuk, elég csak egy takarítónő vagy egy kertész munkadíját alapul vennünk.
Szakíts, ha mersz, ha bírsz… ha tudsz
Tény, hogy tízből hét esetben nők adják be a válókeresetet. A pragmatikus elmélet szerint ennek oka éppen az előzőekben tárgyalt problémákban keresendő, vagyis hogy a nők összességében rosszabbul járnak: ugyanannyit dolgoznak, kevesebbet keresnek, több házimunkát végeznek, kevesebb idejük jut önmagukra. És ennek köszönhetően alapvetően boldogtalanabbak a házasságban.
Az általunk megkérdezett, válóperekkel is foglalkozó ügyvédek más magyarázatot adnak a jelenségre. „Mire hozzánk eljutnak, valójában mindkét fél válni akar, de inkább a nők kerülnek olyan helyzetbe, hogy lépniük kell a gyermekek elhelyezése és a gyermektartási díj mielőbbi rendezése miatt, hiszen egy keresetből nem tudják azt az anyagi biztonságot nyújtani a gyermeknek, mint a házasságban” – vélekedik dr. Knecht-Gothárd Kinga ügyvéd, családjogi mediátor, aki szerint a párok az egymástól való eltávolodás miatt döntenek végül a válás mellett.
A válás pedig forintosítja a házasévek előtti és alatti anyagi szemérmességet: amennyire nincs szó erről korábban, annál nyíltabb és kardinálisabb kérdés lesz egy válóperben. Nagyot bukni elméletileg egyik fél sem tud, hiszen a bíróság törekszik arra, hogy a felek egyenlő részben, lehetőleg igazságosan részesüljenek a házasság során szerzett vagyonból. Gond akkor van, ha az egyik fél úgy érzi, hogy – akár anyagilag, akár otthon végzett munkával – többet rakott bele a közös életükbe, és ezt a többletet a vagyonmegosztás során is szeretné látni.
„Fontos, hogy a felek bizonyítsák és alá tudják támasztani a követeléseiket. Volt olyan férfi ügyfelünk, aki a közös otthont a családja által ajándékozott pénzből építtette, és amelynek építéséhez a felesége tulajdonképpen egy forinttal sem járult hozzá, a nő mégis igényt tartott az ingatlan tulajdonjogának a felére. Ezt – egyelőre első fokon – meg is ítélte neki a bíróság, ugyanis a férfi nem tudta bizonyítani az állítását” – idéz fel egy esetet dr. Holczer Róbert, a Dr. Fedor Tamás Ügyvédi Iroda munkatársa, aki szerint a válópereket sokszor bonyolítják a hazánkban előszeretettel alkalmazott trükközések is. Például ha valaki a saját vállalkozásában négy órára, minimálbérre jelenti be magát, és ez alapján állapítják meg számára a tartásdíjat, vagy ha az egyik fél a gyermek nevére íratja a vagyonát örökös haszonélvezeti joggal, így abból a házastárs nem részesül válás során.
Gregor Anikó szociológus szerint szintén komoly problémát jelent, ha a házasságban az egyik fél függő viszonyba került, például ha egy nő bántalmazó kapcsoltból lépne ki. „Még nehezebb, ha közös gyermek is van, akit elsősorban az anya nevelne a továbbiakban. Nagyon leszűkíti a mozgásteret, ha valakinek a havi bérjellegű jövedelme nem teszi lehetővé egy albérlet kifizetését és a hétköznapi szükségletek anyagi kielégítését. Ez fizikailag is kiszolgáltatottabbá teszi a gazdaságilag kedvezőtlenebb helyzetben lévő felet: aki jellemzően a nő.”
Nincsen győztes
„Hogy lehet-e valaki abszolút nyertese vagy vesztese egy válópernek? Az abszolút nyertes valószínűleg az ügyvéd és az állam, ahová a rengeteg illeték befolyik. Az abszolút vesztes pedig az, akinek vannak érzelmei, illetve a gyermek, aki a színfalak mögött végignézi ezt az egészet” – vélekedik dr. Holczer Róbert.
Az ügyvédi költség, az igazságügyi szakértői díjak és a perköltség a százezres tételtől akár a milliós nagyságrendig is terjedhetnek. A felek tehát akkor járnak a legjobban, ha peren kívül meg tudnak egyezni. Jó megoldást jelent a korábban kötött házassági vagyonjogi szerződés, amely azonban még mindig nem túl elterjedt hazánkban. Ez azok számára is nagy segítség lehetne, akik inkább az őket megillető részről is lemondanak, csak ne kelljen egy hosszan elhúzódó pereskedésbe belekezdeni. Vagyis hogy minél előbb szabaduljanak.
Iliás-Nagy Katalin cikke a HVG Extra A nő 2017/2-es számában jelent meg.