Miután aszfaltúton 160 kilométeres óránkénti sebességre kihúzatták az ausztrál Aquada cég járgányát, egy hirtelen kanyarral vízre lehet ereszkedni vele, s ott mindössze tíz másodperc kell ahhoz, hogy a kétéltű behúzza kerekeit, s beinduljon a vízen 50 kilométeres óránkénti repesztésre képes vízsugárhajtómű. A Gibbs Technologies mérnökeit dicsérő, ajtó és ablak nélküli, 175 lóerős motorral szerelt autó már a gyakorlatban is bizonyított. Richard Branson, a Virgin-csoport brit milliárdos tulajdonosa 2004-ben 100 perc alatt kelt át a La Manche csatornán egy Aquada kormányánál ülve, és ezzel 260 perccel megjavította a hatvanas évek vége óta érvényben lévő korábbi – kétéltű által felállított – csatornaátkelési rekordot.

Bár a Gibbs eddig több mint 100 millió dollárt ölt bele az Aquada kifejlesztésébe, a hat éve elkészült kétéltű várhatóan csak az idén kerül kereskedelmi forgalomba, s az előrejelzések szerint aligha számíthat tömeges érdeklődésre. Pedig a gyártó menet közben többször is csökkentette az árat. Az első hírek még arról szóltak, hogy a háromüléses járgány – melynek vezetője középen, a két utas között ül – több mint 280 ezer dollárba kerül majd, ám tavaly már 145 ezer dollárra mérsékelték a summát, az idei híradások szerint pedig már potom 85 ezer dollárért is birtokolni lehet egy igazi Aquadát. A Gibbs egyébként másik két, ugyancsak vízsugárral hajtott kétéltűt – a kisebb Quadskit és a jóval nagyobb, öt-hat ember szállítására alkalmas Humdingát – is gyárt, ám ezekkel elsősorban a mentőszolgálatokat, illetve a hadsereget akarja megnyerni: a Gibbshez közel álló szakértők szerint a 320 lóerős Humdinga a haditengerészet egyik legsikeresebb szállítóeszköze lehetne.

Nem csak a válság veszélyeztetheti az Aquada eladásait. Hamarosan komoly kihívója akadhat a Gibbs termékének, méghozzá a Fast Track névre keresztelt kétéltű, amelynek hatalmas előnye, hogy a vetélytársakkal ellentétben egységes meghajtást alkalmaz: a lánctalpas járgány szárazföldön és jégen 80 kilométeres, a vízen pedig 65 kilométeres óránkénti sebességre képes. A Fast Track azért képes ilyen gyorsan kavarni a vízen, mert szélsebesen forgó lánctalpa kiemeli a vízből könnyű, elsősorban műanyagból készített karosszériáját. A kétéltűre még csak előrendeléseket vesznek fel, a világhálóra feltett videókon is látszik, hogy a géptest további szépítgetésekre szorul.

A leggyorsabb kétéltű címet egyébként minden bizonnyal a svájci Rinspeed cég konstrukciója, a Splash érdemelheti ki, amely a hivatalos adatok szerint úton óránként 200, vízen 80 kilométerrel száguldhat. A 2004-ben bemutatott, leginkább az 1950-es évek versenyautóira emlékeztető Splash azonban valószínűleg sohasem kerül kereskedelmi forgalomba, a járművet az újszerű propelleres meghajtási módszerek tesztelésére alkották meg. Az 50 kilométeres sebesség elérése után szárnyashajókra emlékeztető módon, talpakon sikló Splash meglehetősen furcsa látványt nyújt a vízen: első kereke nem forog, a vezetőre pedig mintha dézsából öntenék, szinte állandóan dől a víz. A partra érés sem túl elegáns, a Splasht ugyanis két-három embernek kell kihúznia a vízből, mivel a jármű az 1,3 méteresnél sekélyebb vízben olyan esetlenül totyog, mint kacsa a lapos pocsolyában.

A kétéltűek története egyébként több mint kétszáz évre nyúlik vissza. Egy amerikai feltaláló, Oliver Evans 1805-ben építette meg 15 tonnás, mindössze 5 lóerős gőzgép hajtotta, többnyire csak vánszorgó szárazföldi-vízi járművét. Az első robbanómotoros kétéltűek a 20. század második évtizedében jelentek meg, ám az ugrásszerű fejlődést – csakúgy, mint sok más területen – a második világháborúval kapcsolatos katonai kutatások hozták meg.

A patinás múlt ellenére csak egyetlen kereskedelmileg is sikeres kétéltű létezik: a hatvanas években Németországban gyártott Amphicar. A kabriókból egy évtized alatt 4 ezer készült el, és döntő többségük az Egyesült Államokban talált gazdára, a leghíresebb tulajdonos Lyndon B. Johnson egykori amerikai elnök volt. A szárazföldön 110, vízen csak 11 kilométeres óránkénti sebességre képes kocsi felívelő pályafutását az amerikai környezetvédelmi hatóság törte derékba: az 1968-ban elfogadott új szabályok törvényen kívül helyezték a környezetszennyező kétéltűt. A fő piac elvesztése után a gyártás szinte azonnal leállt, ám a tulajdonosok jó része hű maradt az Amphicarhoz, s így közel ezer közülük még ma is boldogan rója az utakat – és a tavakat.

NÉMETH ANDRÁS