Az érzelmek gyakorlása, a társas kötődés erősödése, a hétköznapi gondoktól való menekülés – sorolják a pszichológusok, mire lehet jó, ha történelmi filmeket nézünk. Mikor lehet hasznos a nosztalgiázás? Miért élünk át gyászt, ha meghal a kedvenc szereplőnk? És miben hat ránk másként a Hunyadi, mint A Bridgerton család?
A művészetpszichológia több mint egy évszázada foglalkozik az alkotó–alkotás–befogadó hármassal. De mi történik, ha az alkotó és befogadó ugyanaz a személy? Ráadásul nem is művész, hanem valaki, aki terápiás céllal veti papírra az érzéseit, gondolatait?
Festők, írók, költők, zeneszerzők életének és műveinek kapcsolatát tárja fel legújabb, Szemfényvesztő művészet című, lebilincselő kötetében Gerevich József pszichiáter, neurológus, addiktológus. Az 514 szakirodalmi utalást tartalmazó könyv több évszázadot ölel fel és eljut egészen a kortárs művészekig. De mi derül ki Cezanne-ról, Van Gogh-ról vagy József Attiláról, ha műveiket művészetpszichológiai kontextusban vizsgáljuk? Gyógyítható-e a trauma az alkotás erejével, és szükséges-e a fájdalom a mesterművekhez? Ezekről is kérdeztük a szerzőt.
Állandó vita tárgya, hogy egyes kóros állapotok összefüggésben vannak-e a művészi tehetséggel, sőt zsenialitással. Mindeközben a téma kutatása komoly nehézségekbe ütközik. Kőváry Zoltán pszichológus, az ELTE adjunktusának írása.
A múzsa kezdettől fogva része az alkotó folyamatnak, neki van a legtöbb esélye, hogy viselkedésével, reflexióival befolyásolja a művek létrejöttét. Többfajta múzsaszerep létezik: ismerünk alkotótársakat, riválisokat, és olyanokat is, akikből egyszer szintén önálló, szuverén művész válik.
