hvg.hu: A kívülállóknak először a kilátástalanság jut eszébe a gyermekotthonokról. Önt mi vitte erre a területre?

Zebegényi Péter: Alapvetően magyartanár vagyok, a főiskola után egy ideig csavarogtam Európában, és amikor hazajöttem, apám találta nekem az első otthont. Tíz évre ott ragadtam. Ha gyerekekkel van az ember, akkor nem kell felnőttekkel lenni, ráadásul nekem sem kell felnőnöm. Már ezért megéri.

hvg.hu: Amikor telefonon megbeszéltük az interjút, azt mondta, hogy lehetne ezt jól csinálni. Ezt a kijelentését sokan megkérdőjelezik, az biztos.

Z. P.: Pedig lehet, különben nem töltöttem volna el 15 évet különböző gyermekotthonokban. Nem könnyű, de azért rendszerszinten is lehetne változtatni néhány dolgon. Sokat ötleteltünk erről a kollégákkal. Mondok egy példát, hogy érthető legyen. Idén nyáron egy zsákfaluban nyaraltunk a csoportommal, a világ végén. Féltem is előtte, hogy mit fogunk ott csinálni, mit szólnak majd a gyerekek a helyhez. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ezek a kiskamaszok milyen jól érezték magukat, haza se akartak jönni, rajongtak a csendért, a nyugalomért. Ilyen nyaralások alatt nagy beszélgetések vannak, sokszor felvetődik, hogy mi lesz velük: elmondták, nem akarnak börtöntöltelékek vagy prostituáltak lenni. Többen arról beszéltek, milyen jó lenne itt élni. Én is remekül el tudtam képzelni őket, amint egyikük egy fagylaltos kocsival járja a környéket, a másik kecskét tenyészt, a harmadik méhészkedik, nagyon sok jó dolgot lehetne csinálni. Egészen belemelegedtünk a tervezgetésbe. Ez például egy jó projekt lenne. Ilyenkor karácsonykor megnő az adományozási kedv, az összegyűlt pénzből simán lehetne egy-két házat venni kezdésként. Az emberek szívesen adnak pénzt, ha azt látják, hogy valami „teremtő” dologra költik, hogy tényleg hasznosul, jobbá teszi a társadalmat.

hvg.hu: Ez persze jelenleg inkább a vágyálmok szintje.

Z. P.: Igen, ma leginkább bűnözőket nevelünk a gyermekotthonokban. Egy süllyedő hajóra emlékeztet a rendszer. Az az irányelv, hogy 12 éven aluli gyerekek ne legyenek otthonban, csak nevelőszülőknél. Ehhez képest nekem az utóbbi két évben leginkább 12 éven aluli gyerekeim érkeztek, többnyire olyanok, akiket a nevelőszülő visszaadott. A nevelőszülői hálózatot nagyon gyorsan építették fel, nem volt elég idő, hogy kiszűrjék azokat, akik nem alkalmasak erre a valóban nem egyszerű feladatra.

Túry Gergely

A gyermekotthonokban az is nagy baj, hogy kevesen dolgoznak egy csoportban, és a fluktuáció is jelentős. Így ez csak gyermekmegőrzés, érdemi munkát nem lehet végezni. Mindegyik csoport vegyes életkorú gyerekekből áll, ez persze azt is jelenti, hogy a kicsik idő előtt látnak olyan mintákat, amiket nem kellene. Nem zártak ezek az otthonok, a gyerekek külső intézményekben tanulnak, de például nincs olyan, hogy együtt megyünk bevásárolni. Mert nincs rá mód, és kevés az ember. Én mondjuk a saját autómmal elvittem őket bevásárolni: a lányommal egykorú 11 éves kislány csodálkozva nézte, hogy minek rakok be egy százast a bevásárlókocsiba. Még soha nem látott ilyet korábban. És közben elvárjuk, hogy amikor 18 évesen kikerül tőlünk, egyedül intézze az életét. De hogyan? Azt se tudja, hogy a sárga csekkel mit kell csinálni. Nem életre nevel a gyermekotthon, hanem tüzet olt.

hvg.hu: Van valami törvényszerűség abban, hogy kik azok, akik később ki tudnak törni, nem züllenek el?

Z. P.: Nem tudom, ez rejtély számomra. Eleinte azt hittem, a rossz példának is van elrettentő ereje, ha látja a gyerek, hogy mi lett az anyjából. De ma már azt gondolom, ez nem elég semmire. Nagyon sokféle sors van, bármi előfordulhat. Dolgoztam átmeneti otthonban is, ahova sok 15-16 éves, problémás gyerek került, akikkel nem bírtak a szüleik. Itt rengeteg úgynevezett jó családból jövő gyereket is láttam. De az én életemben is volt több olyan pont, ahol elbukhattam volna, pedig én is „rendes családból” származom. Az mindenesetre tény, hogy a gyermekotthonban felnövő gyerekeknek gyakorlatilag minimális esélyük van arra, hogy boldogok legyenek.

hvg.hu: Ezt a tényt el lehet fogadni? Vagy a hétköznapokban erre nem gondol?

Z. P.: Ebbe nem szabad belegondolni, arra kell koncentrálni, hogy mindent megtegyek azért, hogy jobb legyen nekik. És akkor is erre kell gondolni, amikor a szavaikkal bántanak a gyerekek.

hvg.hu: Lehet ezt munkaként kezelni? És a gyerekek tudnak nem szülőként viszonyulni önhöz?

Z. P.: Könnyű elhinni, hogy apjukként szeretnek, de szerintem ez nem jó irány. Viszont a másik véglet sem, amikor teljesen ridegen, kizárólag munkahelyként kezelem a gyermekotthont, a két véglet között kell a középutat megtalálni.

hvg.hu: Egyik írásában (a wmn.hu-n jelennek meg rendszeresen Zebegényi írásai – a szerk.) arra hívta fel a figyelmet, hogy sajnálni nem szabad a gyerekeket, mert azzal rögtön visszaélnek.

Z. P.: Az állandó mókuskerékben nem jut idő a sajnálatra. Ez az 1-2 napra érkező önkéntesekre jellemző. A hétköznapokban azért nagyon nehéz ezekkel a gyerekekkel: rengeteg sérülést cipelnek magukkal, és – részben pont ezért – sok fájdalmat okoznak másoknak, nekünk nevelőknek is. Az embernek nem szabad elfelejtenie, hogy megvan az oka annak, hogy így viselkednek. De akkor is nehéz nem feldühödni, amikor ott áll szemben veled, és elküld melegebb éghajlatra vagy esetleg neked megy.

Azt szoktam mondani nekik, nincs olyan, hogy 25 évesen majd előhúzzák a Jolly Jokert, hogy én azért vagyok ilyen, mert állami gondozott voltam. Ezzel nem lehet érvelni. Valóban szörnyű, hogy apád börtönben van, anyád meghalt, és neked itt kell élned, de akkor is itt kell élned, és muszáj beilleszkedni.

Egy ideig börtönben is dolgoztam, és máig jól emlékszem, amikor a börtönfolyosón összefutottam az egyik sráccal, akit még az otthonból ismertem, ahol korábban dolgoztam. Helyes gyerek volt, csak hát rossz társaságba keveredett. De annak idején hiába mondtam neki, hogy baj lesz. Ott, a folyosón elismerte, hogy nekem volt igazam, de akkor már késő volt. És ezek a gyerekek az első félrelépéskor, egy kisebb balhé esetén is nagyon rosszul járnak, nekik nem lesz jó ügyvédjük, aki segít megúszni a dolgot egy felfüggesztett büntetéssel.

hvg.hu: Ezt a történetet elmeséli a gyerekeknek?

Z. P.: Naná.

hvg.hu: És hat?

Z. P.: Egy kicsit talán. Nagyon nehéz ezeknek a gyerekeknek. Mindennap kimennek, mondjuk egy jól szituált környéken lévő budai iskolába, ahol állandóan szembesülnek azzal, hogy ők mások. Régebben működtek iskolák a nagyobb otthonokban, de ezeket megszüntették, ami szerintem hiba volt. Persze nem mindenkinek kellene szegregált iskolába járnia, de vannak olyan gyerekek, akiknek nem lenne szabad kinti intézményben tanulniuk, mert tönkreteszik az osztályt. El kell fogadni, hogy néhány gyereket olyan zárt intézményben kellene elhelyezni, ahol erre felkészült szakemberek foglalkoznak velük.

hvg.hu: Rá lehet aggatni egy gyerekre ezt a címkét? És ki dönti el, hogy valaki reménytelen eset? Ön mondjuk ki merné ezt mondani?

Z. P.: Igen, egy olyan 14 éves kamaszról például, aki még mindig csak negyedikes, kábítószerezik, csavarog, nekimegy a tanárnak és terrorizálja a többieket. Sajnos ezekkel a gyerekekkel nem tud mit kezdeni a rendszer. Pedig vannak ilyen gyerekek, és nem is kevesen.

Az mondhat ilyet, aki velük van nap mint nap, jól ismeri őket. És az nem megoldás, hogy ha valakivel nem lehet együttműködni, akkor átrakjuk egy másik csoportba, hogy azt is tönkretegye, azután egy másik otthonba, és mindenhol ugyanaz történik. Persze közben ezt ilyenkor az egész csoport végignézi, és mi felelősek vagyunk a másik tíz gyerekért, akik mindig sérülnek.

hvg.hu: De az sok gyerekkel megtörténhet, hogy egyszer nagyon kiakad, nem?

Z. P.: A tettlegességig fajulóan nem. 16 év alatt egyszer fordult elő velem ilyen. Ezek nagyon ritka és egyértelmű helyzetek. Nem szabadna hagyni, hogy egyvalaki 8-10 gyereket terror alatt tartson azért, mert ő már feladta. Csak persze az a baj, hogy nincs hova vinni.

A gyermekotthoni munka tele van ilyen vívódós döntéshelyzetekkel, és azért is nehéz általános törvényeket, szabályokat alkotni, mert minden egyes eset más. Egy-egy csoportban általában 5 ember dolgozik, nekik csoportként kell döntést hozniuk.

hvg.hu: 18 éves korukban, amikor nagykorúak lesznek a gyerekek, egy viszonylag nagyobb összeget kapnak az államtól az életük elindításához. A fentieket tudva elég nehéz elképzelni, hogy értelmesen tudnák felhasználni ezt a pénzt.

Z. P.: A legutóbbi gyerekem 1 200 000 forintot kapott, ami egy hónapig tartott: vett egy bőrkabátot meg két iPhone-t, mert az elsőt földhöz vágta és eltört, a maradék pénzt pedig elbulizta. A bőrkabát még megvan, azt hiszem. És nem mondanám, hogy ez kivételes eset.

Hiába sejtem, hogy ez lesz a pénz sorsa, nem tehetek semmit. Az lehetne a megoldás, ha az állam valamilyen lakhatási támogatást nyújtana, ami megakadályozhatná, hogy hajléktalanokká váljanak az állami gondozásból kikerülő fiatalok. Egy összegben odaadni a pénzt pont olyan, mintha a Dunába öntené ezt az összeget az állam.