Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy egy évvel ezelőttig a South Park rajzfilmsorozat Ritalinról szóló epizódja volt az egyetlen forrásom a figyelemzavarról és annak kezeléséről, amíg pár könyvvel és Jessica McCabe How to ADHD nevű Youtube-csatornájával nem találkoztam. Ekkor tudtam meg, hogy a személyes irataim évenkénti elhagyása, a rendetlen szobám, az utolsó pillanatban, kapkodva elvégzett feladataim, és krónikus halogatásom nem valamiféle morális gyengeség, jellemhiba vagy az önakarat hiánya, amiért lustának és eredménytelennek érzem magam, hanem a figyelemzavar miatt van.

A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar vagy a hiperaktivitás nélküli figyelemhiányos-zavar messze túlmutat az osztályteremben rohangáló, az órát megzavaró rossz gyerekek képétől, akiket gyógyszerekkel kell tompítani, bár ez a popkultúra ábrázolásából biztosan nem derül ki. Az ADHD az egyik legkutatottabb, de mégis legfélreértettebb mentális zavar, a valóságban pedig annyira komplex, hogy bár bő szakirodalma van, de ezek leginkább szülőknek, tanároknak, vagy más orvosoknak szólnak.

Pont egy figyelemzavaros személy nem fogja megérteni, hogy milyen módon befolyásolja az életét a probléma, és hogyan tudná kezelni. Egy húszperces sorozatepizódot talán még sikerül, de egy hosszabb filmet végignéznie, vagy elolvasnia és feldolgoznia egy könyvet már nehezebb. Éppen ez motiválta Jessica McCabe-et abban, hogy videós tartalmakat osszon meg.

Jessica civilként fogott hozzá a legtöbbször pár perces szórakoztató, az ADHD-s problémákat egyszerűen elmagyarázó, azokra megoldásokat, stratégiákat kínáló (oktató)videók készítéséhez. Saját élettapasztalatait és a zavarról hétről hétre olvasott információkat osztja meg. Az élethelyzetek, amelyeket átél, ismerősek, élénk személyisége és önironikus hangneme pedig rögtön rokonszenvessé teszi. Nem szakértő vagy orvos, csak szintén az ADHD-törzs tagja, ahogy ő nevezi.

Gyermekkorában vették észre nála a figyelemzavart. A csendes, jól teljesítő és viselkedő diákok közé tartozott, így az orvosai és szülei számára sem merült fel, hogy a gyógyszereken kívül később más segítségre is szüksége lesz. Számára sem, amíg át nem lépett a felnőtt létbe, hiába tudta, hogy a figyelemzavaros tünetei nem fognak eltűnni – pár szakértő mai álláspontja is az, hogy az agy kifejlődésének végével az ADHD is megszűnhet – és a gyógyszer sem elég. Már 32 éves volt, amikor komolyabban kezdett foglalkozni azzal, hogy a gyerekkori diagnózisa milyen más problémákat okoz a puszta a szétszórtságon és feledékenységen túl.

A húszas éveiben impulzív döntések és a többször változó, rövid távú célkitűzések miatt hánykolódott: “Mindig ugyanazokba a problémákba futottam bele, hiába próbáltam, nem tudtam kitartani semmi mellett, mindig elterelődtem, saját magamat szabotáltam abban, hogy előre jussak” – mondja. A legutolsó állomás a színészi karrier volt Los Angelesben, amit most a Youtube-csatornája miatt szüneteltet.

A színészkedéshez képest a videók készítésében megtalálta azt, ami teljesen leköti figyelmét, és fontosnak is érzi azt, amit csinál:

“Ha az ADHD-mról és a küzdelmeimről beszélek, az egy olyan szerep, ami csak az enyém. Színészkedhetek, én lehetek a producer, és kommunikálhatok a nézőimmel.”

Jessica a figyelemzavarosokra jellemző kezdeti lelkesedéssel vágott bele a csatornába, irreális álmai voltak, mint hogy egymillió feliratkozót szerez egy éven belül, de ennél sokkal többet kapott. Rengeteg kommentet és üzenetet, hogy mennyi segítséget nyújt az embereknek a csatorna, sok személyes történet jut el hozzá.

Ugyanakkor korábbi projektjeihez hasonlóan újra belefutott abba, hogy elkezdte teljesen felemészteni a feladat, utolérte a kimerültség, amit a hiperfókusz állapot magyaráz.

“Volt egy teljes állásom, pincérkedtem, mellette meghallgatásokra jártam, de egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy a csatornába fektetett idő és energia is kitesz egy teljes állást.

Folyton csak rakosgatom bele a dolgokat a táskámba, de sose vettem ki belőle semmit, nagyjából az életemmel is így vagyok.”

Mentálisan pedig az volt megterhelő, hogy hetente valami újat akart tanulni és ezt megosztani a nézőkkel, de nagyon nehéz volt megemészteni azokat a tényeket, amikbe belefutott. Ekkor értette meg, mekkora hatással van a zavar a barátságaira, kapcsolataira, és azt, hogy a figyelemzavarosoknak statisztikailag mennyivel nagyobb esélyük van a válásra, öngyilkosságra, autóbalesetre vagy más mentális betegségre.

“Szerencsém volt, mert soha nem éreztették velem, hogy szégyellenem kellene a figyelemzavaromat, amikor felnőttem. A jó fej nagynénimnek is volt, és csak örültem, hogy nekem is, mert így én is a menő klubba tartozom. A viselkedésemet szégyelltem, de soha nem magát a diagnózist.”

Jessica videóival sokat tesz azért, hogy ez a stigma eltűnjön, és nyíltan lehessen beszélni a mentális betegségekről, ahelyett, hogy zárt ajtók mögött maradna. De ő is csak az első reakcióknál döbbent rá, mennyi hátrány és megkülönböztetés érti őket, és milyen érzés, hogy végre valaki érthetően elmagyarázza a tüneteiket és problémáikat.

Kezdetben azt hitte, hogy a videókat saját magának és azoknak készíti, akiket már diagnosztizáltak, így az teljesen váratlanul érte, hogy sokan a munkája hatására fedezik fel, mi is a problémájuk és szakértőhöz fordulnak. Fogalma sem volt, hogy sokak életében ilyen nagy jelentősége lesz a csatornának, és mennyi embert összeköt majd. Másfél év alatt csaknem százezren iratkoztak fel a csatornájára, és már majdnem teljesen meg tud élni abból a pénzösszegből, amit támogatóitól kap a Patreon nevű közösségi finanszírozási oldalon.

Jessica azóta a szakma sok szakértőjével lépett kapcsolatba, akik elismerik a munkáját, mint például Dr. Ned Hallowell, a Szétszórtság című könyv szerzője. Legutoljára a VidConra hívták, ami egy közönségtalálkozó és szakmai fórum a Youtube alkotóinak, most pedig a TEDxBratislava konferenciára. Tudja, hogy nagy felelősség az is, hogy fiatal és női szószólója az ügynek. “Mikor belevágtam a csatornába, nem volt ez a fejemben, de most már látom milyen fontos nőként képviselni a figyelemzavart egy olyan világban, amelyben rendszerint idősebb férfiakat kérdeznek, és a legtöbb kutatás is csak a fiúk kezelésére koncentrál.

“Nagyon örülök, hogy képes vagyok hozzáadni valamit a párbeszédhez, mert a figyelemzavar a lányoknál sokszor más formában jelentkezik és nehezebb észrevenni.” 

Véleménye szerint az ő gyerekkorához képes ma már több kapaszkodót kapnak a diákok az iskolákban. A gyógyszeres kezelés mellett a legtöbbjüknek kognitív viselkedésterápiát javasolnak, és egyre több iskolai fejlesztés vehető igénybe. Jessica szerint mindez attól is függ, hol diagnosztizálják a tanulót, és milyenek az iskolai körülmények.

Az Egyesült Államokban megvan a megfelelő szabályozás, az antidiszkrimináció jegyében, de nem mindig érvényesítik, mert a pénzhiány miatt az iskolák nem mindig tudják teljesíteni. Ehhez az is kell, hogy a közösségek, szülők és a tanárok egyszerre fellépjenek és kiharcolják a megfelelő forrásokat. Jessica szerint ez azért van, mert még mindig hiányzik a zavar széles körű elfogadása, legitimizációja. Ezt egyértelműen a céljának tekinti, és most az egyik terve, hogy iskolákban fog előadásokat tartani.