Január 15-én este szálltam le a reptéri buszról Minszk vasútállomása előtt, a Lenin térnél. Első, rövid sétám során egy hatalmas Lenin-szobor mellett elhaladva a Győzelem térre jutottam, melyen a mi Szabadság téri emlékművünkhöz hasonló fogadott, körülötte hatalmas világító vörös csillagok figyeltek rám a lámpaoszlopokról. ’89-ben születettként éreztem, itt valami olyasmit fogok látni, amit eddig máshol még soha.

Zelki Benjámin

Rövid gyaloglás után metróra szálltam, és vacsorázni indultam a Tripadvisoron kinézett Lido önkiszolgáló étterembe, ahol fehérorosz ételeket kínálnak. A széles választékból végül pirítós kenyérrel, majonézzel tarkított zöldséges salátát, olajban tocsogó krumplis palacsintát, sajttal-spenóttal sült húst és hatalmas csokitortát tettem a tálcámra, gépi üdítővel. A saláta és a hús kellemes, a krumplis palacsinta elég kellemetlen meglepetést okozott, nagyjából 2000 forintot fizettem mindezért.

Zelki Benjámin

Vacsora után újra metróra ültem, és külvárosi panelből átalakított hotelembe, a Zvezdába vettem az irányt. A metróvégállomástól még 4 megállót troliztam, igazi szocialista lakótelepen találtam magam: hatalmas házak, valószínűtlenül széles utak fogadtak, bringasávnak és rengeteg parkolónak is jutott hely. A szállás éjszakánként nagyjából 5000 forintba került, és minden rendben volt vele, a szobában a zord kinti hőmérséklet ellenére nagyon meleg volt. A hotelban minden emeleten ült egy néni, ők figyeltek arra, hogy minden rendben menjen a becsekkoló vendégekkel (meg még talán őket is figyelemmel kísérték ittlétük alatt). Lefekvés előtt még ellátogattam a hotel bárjába, és a Ru TV zenecsatornát hallgatva megittam egy vodkát, majd nyugovóra tértem.

KGB-székház, szocialista múzeum

A mínusz 12 fokos hidegnek köszönhetően csak a harmadik napon kezdtem a város fő látványosságainak felfedezéséhez – ezek zömében a Prospekt Nezavisimosti, azaz a Függetlenség sugárút mentén terülnek el. Mivel Minszket majdnem teljesen lerombolták a második világháborúban, a fő sugárút épületei zömében az 1940-es,-50-es években épültek, sztálinista stílusban. A sztereotípiával – és a külvárosi panelrengetegekkel – ellentétben itt kimondottan szép és magasztos épületeket látni.

Zelki Benjámin

A Lenin tértől kifelé sétálva balra a KGB székháza található. Igen, Fehéroroszországban az állambiztonsági szervezetet még mindig így hívják, székházukat az angol nyelvű oldalak a város legfőbb látnivalói közé sorolják:

Zelki Benjámin

Az Október tértől jobbra fordulva máris a Szviszlacs folyó partjára érünk, mely a centrumnál kiszélesedik. Partjain hosszan elterülő zöldfelület található, melyet most vastagon hó borított, túloldalán egy őrületes méretű szalagházat pillanthatunk meg. A befagyott folyó medrében éppen egy úszómedencén dolgoztak a derék munkások.

Zelki Benjámin

A széles folyóparton az erős hófúvásban sétálva nagyjából húsz perc járás után a Nagy Honvédő Háború Múzeumához jutottam. Az ajtón belépve azonnal megpillantottam egy nagy tankot, de még mielőtt közelebb léphettem volna, nagy darab, mogorva szőke néni ordított rám a sarokból fehéroroszul. Amikor angolul jeleztem, hogy nem értem, ő tovább ordítozott velem saját nyelvén, míg tanácstalan arckifejezésemet látva fiatalabb kollégája ki nem segítette angolul, hogy „ticket”, és a bejárattal szemközti pultra mutatott. Mivel sem a végtelenül szocialista kinézetű múzeum tematikája, sem a fogadtatás nem különösebben keltette fel érdeklődésemet, az ajtó felé visszasomfordálva inkább a távozás mellett döntöttem.

Úgy tűnt, Murphy törvénye érvényesült, hiszen megfordult a szélirány, és a hatalmas folyóparton visszafelé sétálva ugyanolyan erővel fújta szemembe a havat, mint idefelé jövet, így csak szemlesütve tudtam haladni. Miközben azon gondolkoztam, milyen szép lehet ez a folyópart nyáron, hátulról hosszú dudálás zökkentett ki magamba fordult sétálásomból. Hátranézvén hatalmas fehérorosz MAZ márkájú hótakarító teherautót, a volán mögött bajszos bácsit pillantottam meg, aki bőszen mutogatta, hogy álljak félre. Mivel én sétáltam a járdán, nem értettem heves reakcióját, de lévén hogy sebességét nem csökkentette, nem volt más választásom, mint gyorsan félreugrani.

Alig vártam már, hogy elérjek a közeli Nemiga metrómegállóhoz, hiszen a föld alatt van ilyenkor egyedül elviselhető idő Minszkben. A metróhoz vezető úton figyelmem a KFC jellegzetesen fehérorosz épületén akadt meg:

Zelki Benjámin

 Gyógyfürdőszag és sarló-kalapács a metróban

A metróba lemenve mindahányszor megcsapta az orromat a jellegzetes, kénes, gyógyfürdőre hasonlító, mégis kellemes szag. A minszki földalattiban is vannak beléptetőkapuk, kis korongokat kell bedobálni a gépbe, hogy beengedjen, bár a bérletesek már elektronikus kártyát is használhatnak. Az áthaladás zavartalanságát kis fülkéjükből szigorú tekintetű őrök figyelik, egy-egy kis korong ára 85 forint. A következő, Lenin téri metrómegálló közepén hatalmas sarló-kalapácsot pillantottam meg, ki is szálltam megcsodálni.

Zelki Benjámin

A metró egyébként nagyon jól használható, a megállótávok a mieinknél sokkal hosszabbak, az állomások a moszkvaihoz hasonló díszítésűek. A két metróvonalon a nálunk is ismerős régi 3-as metrószerelvények közlekednek, csak sokkal jobb állapotúak. Nem véletlenül, hiszen Minszk folyamatosan vette a kocsikat a nagy testvértől: legutóbb a 2014-es vonalhosszabbításkor érkezett néhány a bő négy évtizeden át gyártott örök klasszikus orosz szerelvényekből.

Zelki Benjámin

Szürreális kilátópont egy külvárosi könyvtárban

Estére értem a külvárosi Uszhod metróállomás közelében található Nemzeti Könyvtárhoz. Az éjszakai fényben egészen speciális látványt nyújtó épület ugyancsak szerepelt Minszk legfőbb látnivalói között, akkor azonban még nem tudtam, hogy miért.

Zelki Benjámin

A könyvtárba belépve mosolygós, fiatal szőke pénztárosnő fogadott, majd mikor angolul megszólaltam, zavarba jött, és gyorsan a kezembe nyomott egy angol nyelvű leírást, melyből kiderült, hogy az épületet megkerülve, annak hátuljában található egy panorámalift, amely felvisz a 23. emeletre, és onnan meg lehet nézni a kilátást. Visszamentem tehát a metsző hidegbe, alig találtam meg a sötétben az épület eldugott hátsó bejáratát. A magaslaton álló jegypénztárnál könyvébe merülő néni ült, kis várakozás után 300 forintért már a kezemben is volt a jegy, és az épület üvegablakán néztem ki a panorámaliftből. A könyvtár hátsó fele mintha egy obszervatórium lett volna, onnan egy lépcső vezetett föl a ház tetejére, ahonnan le lehetett nézni a minden irányba hosszan elterülő éjszakai Minszk hatalmas épületeire. A könyvtártól a metró felé vettem az irányt, a befagyott, folyóparton fiatalok korcsolyáztak a késő esti félhomályban.

Másnap reggel ébredés után azonnal indulnom is kellett a reptérre, hogy elérjem a fehérorosz Belavia légitársaság közvetlen budapesti gépét. A reptéri buszon ülve azon gondolkoztam, mennyire is érezhető, hogy éppen egy diktatúrából tartok most hazafelé. Az utcán látható rengeteg katona és rendőr, illetve a kommunista jelképek folyamatos látványánál jellegzetesebb dolgot nehéz is volna utólag felidézni, hacsak nem az emberek visszafogott karakterét.