Adományozni kampányszerűen szeretünk. Főleg karácsonykor. Esetleg adóbevallás idején elgondolkozunk az egy százalékról. A segíteni tudás és a segíteni akarás ráadásul sokszor nincs fedésben: sokaknak, akik megtehetnék, eszükbe sem jut, hogy segítsenek. Vagy azt nem tudják, hogy tegyék. Magyarországon a köztudatban nincs benne olyan erősen a jótékonykodás, mint néhány nyugati országban, pedig a mozgósítás működhetne. És képes is működni.

Ezt bizonyítja például a Magyar Hospice Alapítvány példája. A gyógyíthatatlan betegeket gondozó szervezet tavaly novemberben kongatta meg a vészharangot azért, mert elfogyott a pénze, és így veszélybe került a működése. Néhány nap alatt példátlan összefogás szerveződött. Vannak azonban olyanok is, akik nemcsak dráma esetén hajlandók az adakozásra. A 85 éves Erzsébet például már néhány évvel ezelőtt felajánlotta a balatoni házát az alapítványnak. A története épp eléggé kuriózumnak számít Magyarországon ahhoz, hogy utánajárjunk, miért döntött így.

„Édesanyám ágán nagyon jószívű volt a család, apai ágon, te jó ég, szörnyen fösvények voltak!

Az anyám mindig azt mondta nekem: ahhoz, hogy adjunk, hogy segítsünk, nem pénz kell, hanem jó szív.

Ezt egy életen át ismételte nekem, és így is éltünk” – mondja Erzsébet, aki tehát egy kompletten berendezett fonyódi ingatlant hagy a Hospice-házra.

Fülöp Máté

Nem ez az első felajánlása, korábban édesanyja másfél szobás lakásának bútorait is elajándékozta, az ingatlan árát pedig olyan szervezeteknek adta, amelyek szintén a végsőkig segítik a rászorulókat. De annak a budapesti lakásnak is megvan már a gazdája, amelyben most fogad minket.

„Egy fogyatékos gyerekeket segítő alapítványnak adom. Az a tapasztalatom, hogy a tárgyadományokat gyakran csak berakják egy raktárba, de én szeretem, ha konkrét segítséget tudok nyújtani és egyvalami egy adott személyhez vagy intézményhez kerül.”

Erzsébet szegény családból származik, de azt mondja, mindig dolgozott, már az egyetem közben is: hol egy vízügyi tervezőirodában, hol az építésügyi minisztériumban. Később aztán a külkereskedelemben találta meg a helyét.

85 évesen is aktívan éli az életét, főleg karitatív munkákat végez. „Miután egyedülálló maradtam és utódom nincs, úgy döntöttem, hogy azt, amim van, jótékony célra ajánlom fel. A barátaim, ismerőseim körében szerencsére mindenkinek megvan mindene, így elkezdtem gondolkodni azon, milyen szervezetek vannak, ahol konkrétan agyondolgozzák magukat.”

Így jutott el a Magyar Hospice Alapítványig, illetve így találta meg korábban a többi szervezetet is.

Nehezünkre esik jószívűnek lenni

Magyarországon nem annyira egyértelmű az adakozási hajlam, ahogy azt Erzsébet az édesanyjától tanulta. A Charities Aid Foundation minden évben publikálja a világ országainak jótékonysági indexét (World Giving Index), amely az adakozási szokások alapján állítja sorba az országokat az alábbi mutatókból kiindulva: az emberek hány százaléka adakozik havonta, mennyien önkénteskednek, és mennyien segítenek az idegeneknek.

Négy évvel ezelőtt még a középmezőnyben voltunk, a tavalyi adatok viszont azt mutatják, hogy a mért 139 országból a 119. helyen vagyunk. De miért nem adnak azok, akiknek az anyagi lehetőségeik amúgy nem korlátozzák az adakozást?

Erzsébet szerint a gyerekkori tapasztalatok nagyban meghatározzák a felnőttkori hozzáállást. Felidézte, hogy amikor gimnazista volt, mindig észrevették, hogy ki nem hoz soha tízórait. Ezért felosztották egymás között, hogy melyik nap ki hoz valamit a rászoruló osztálytársnak. És közben gondoltak arra is, hogy ne érezze rosszul magát, és ne kelljen feszengve megköszönnie, ezért az aznapi „ügyeletes” mindig tíz perccel előbb jött, és becsempészte a fiókjába.

Fülöp Máté

„Mostanában kérdezem a barátok unokáit, akik amúgy jó családból érkező aranyos gyerekek, nézik-e az osztályban, hogy ki nem visz tízórait. Nem figyeltem, jön a válasz. És ki nem tudja befizetni az ebédet? Nem tudom, nem figyeltem – mondják. Szóval szerintem ez nem a gyerek hibája, csak nem hozta el otthonról a szokást, hogy segítő kezet kell nyújtani” – ad egy lehetséges magyarázatot a jelenségre Erzsébet.

Erzsébet egy barátnőjén keresztül került kapcsolatba a Magyar Hospice Alapítvánnyal, aki karácsonyi árveréseket szervezett a szervezet javára. „Megbeszéltem egy ismerősömmel, hogy eljön velem, és kicsit felveri az árakat, hátha így a többiek is ráígérnek. Mindig biztatom a barátaimat is, hogy jótékonykodjanak, tegyenek jót. Én beadtam tárgyakat az aukcióra és vettem is. Van itt ez a gyönyörű váza, de nagyon kék, semmihez nem megy, mégis megvettem. Ez a legkevesebb” – magyarázza, hozzátéve, hogy – bár szégyelli, de – a hospice-ról semmit sem tudott korábban. Az árverés után aztán közel került a munkatársakhoz, és olyannyira megérintette a munkájuk, hogy azóta is nagy becsben tartja a hospice szellemiségét.

„Erzsébet tette példaértékű, nagyon hálásak vagyunk érte. Fantasztikus, hogy egy egyedülálló idős nő gondolt arra, hogy minket válasszon” – mondja Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvosigazgatója. Úgy véli, sokat segítene a hazai adományozási kultúrának, ha mások is – akik család és egyéb hozzátartozó nélkül búcsúznak az élettől – hozzá hasonlóan döntenének, és egy-egy civil szervezetet támogatnának végakaratukban.

Ha megértik, adnak

Tény, hogy a hospice az egészségügy talán legnehezebb szegmense: arról szól ugyanis, hogy hogyan lehet a halált méltóságteljesen, szeretetteljes közegben kivárni. Az ápolók számára magától értetődő, hogy figyelemmel, tapintattal igyekeznek legalább egy pillanatra elfeledtetni a halált a betegekkel.

Korábban egy gyerekhospice négy nővérét kérdeztük a mindennapjaikról, akkor egyikük arról beszélt, nem engedhetik meg maguknak, hogy azt mondják, nem bírom tovább, hiszen, ha eltávozik valaki, rögtön jön a következő beteg. „Nem mondhatom neki, hogy 'bocsánat, most nem tudok segíteni, mert bőgnöm kell'”.

Az életvégi ellátás Magyarországon mindenütt alulfinanszírozott, így az intézmények és elhivatott csapataik folyamatosan adományokra vannak utalva, hogy a minimális szintet hozhassák.

MTI / Czeglédi Zsolt

A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő finanszírozása a Magyar Hospice Alapítvány költségeinek körülbelül felét teszi ki, és ehhez hiányzik évi nagyjából 70-80 millió forint. Ezt az összeget főleg magánadományokból és egyszázalékos felajánlásokból teremtik elő. Tavaly novemberben azonban megkongatták a vészharangot: elfogyott a pénz, úgy tűnt, heteken belül be kell zárniuk.

Támogatást kértek az egészségügyi államtitkárságtól, és végül negyvenmillió forintot kapott az alapítvány Balog Zoltántól, az akkori emberi erőforrások miniszterétől.  Az emberek is megmozdultak, az alapítvány nem is számított ilyen mértékű összefogásra, néhány nap alatt ötmillió forintot gyűjtöttek össze. Kaptak ezer-kétezer forintos utalásokat is: ebből úgy tűnt, ha az emberek valóban megértik, mire kell a pénz, akkor adnak.

Egyszer csak elfogyott a lepedő

Erzsébet a novemberi hírekről azt mondja: drámai volt. „Mindenkinek, aki élt és mozgott a baráti körben, osztottam a csekkeket, és nagyon szép összegek jöttek be. Megrémültünk, mert tényleg nagy volt a baj. Mire elég az a pénz, hogyha mindent ingyen csinálnak, ingyen ápolnak, ingyen adják a gyógyszert?” – teszi fel a költői kérdést.

Amikor valaki meghal a hospice-házban, egy külön szobában felravatalozzák, gyertyákkal, virágokkal. Az elhunyt alá és fölé is tesznek egy fehér lepedőt. És tavaly egyszer csak elfogyott.

„Akkor riasztottuk egymást a barátokkal, hogy szedjétek elő a nagymama régi lepedőit, és gyorsan vittük is át, nagy stószokban.

Csodálatos, hogy az ottani munkatársak milyen önfeláldozók, és főleg, mert nincsen gyógyulási esély – reménytelen is a dolog. Én biztosan nem bírnám lelkileg, amit ők csinálnak, én a gyűjtéssel tudok segíteni.

Azt is nagyon becsülöm, hogy nem csak nem fogadhatnak el pénzt a munkatársak a családoktól – valóban nem fogadják el.” A hospice-házban hetvenfős önkéntes gárdával dolgoznak, ők részt vesznek a betegellátásban, beszélgetnek, sétálnak, felolvasnak, vagy éppen besegítenek a ház körüli teendőkben, ha arra van szükség.

AFP / Odd Andersen

 „Én már kifelé megyek a földi létből, de akkor is felháborító, hogy ennyire ellehetetlenítik a civilszférát manapság – mondja végül Erzsébet. – Pedig egy olyan helyzet, ami a halál méltósággal való elfogadásáról szól, nem kellene, hogy pénzkérdés legyen.”