Doudou N’gom Elefántcsontpartról érkezett, és egykedvűen ül a hetes rajtkő mellett. Épp úgy lógatja a lábát a vízbe, mint aki azt latolgatja, mekkora levegőt vegyen, vagy meddig számoljon még el, amíg belecsobban a vártnál kicsit hidegebb vízbe. A többiek már bent kapaszkodnak a rajtkő belső oldalán hátúszásra készen.

Doudou szülei, barátai, szerettei épp előttem állnak és egyetlen – az én fülemnek nagyon furcsán hangzó szót – kiabálnak folyamatosan. Egyre hangosabban, egyre ütemesebben, egyre többen. Aztán kiegészül a skandálás még egy szóval: Doudou. 

Doudou értelmi fogyatékos. És a Speciális Olimpia úszóversenyzője. 

A fogyatékos szó hallatán sokan minimum pironkodunk. Egy fogyatékkal élő ember láttán talán el is fordítjuk a fejünket. Vagy csak összefacsarodik a szívünk. Esetleg hálát adunk, hogy a saját gyerekünk ép és egészséges – még ha olykor szemtelen is...

AFP / Karim Sahib

Egyszóval zavarban vagyunk a fogyatékkal élők társaságában. Nem találjuk a még jó és helyes és a már sértő, bántó mondatok, mozdulatok, mimika egyensúlyát. Ha segíteni szeretnénk, akkor is eszköztelenek vagyunk, hogyan tegyük azt jól. Könnyen szereplőjévé válhatunk a már unos-untalan hallott tanmesének, és elkövetjük teljes jó szándékkal ugyanazt a hibát: átsegítjük a vakot az úton, aki nem is akart átkelni, de túlbuzgott bennünk a segíteni akarás. Ennél is nagyobb a zavar a fejekben és a tehetetlenség egy Down-szindrómás, egy autista vagy egy középsúlyos vagy súlyos értelmi fogyatékos közelében. 

Csak természetesen

Az iszlám vallás szerint a fogyatékos gyerek is éppúgy Allah ajándéka, mint az egészséges és hitük erkölcsi értékrendje kötelezi a családokat a felelős, szerető, elfogadó ellátásra és elutasítja a társadalmi elkülönítést. Nem tudom, ez a szellemiség hány százalékban járult hozzá ahhoz a természetességhez, ahhoz a semmit egy pillanatra meg nem kérdőjelező boldogsághoz, önfeledt örömhöz, amit a dubaji Hamdan uszodában és Police Club atlétikai csarnokban átéltem. 

Az Egyesült Arab Emírségek, pontosabban Abu-Dzabi és Dubaj adott otthont idén márciusban a Speciális Olimpia Nyári Világjátéknak, ahol százkilencven országból hétezer ötszáz sportoló és kétezer ötszáz edző, valamint húszezer önkéntes vett részt.

A megnyitó ünnepség Abu-Dzabiban

AFP / Dominika Zarzycka

Az idei speciális olimpián hatvankét magyar olimpikon harminckét aranyérmet, huszonhat ezüstöt és tizenegy bronzérmet szerzett. Sokan szereztek még úgynevezett pontszerző helyet. De ez nem csupán egy sportesemény: nem számok, helyezések, időeredmények sorjázása.

Az értelmi fogyatékossággal élő és tanulásban akadályozott sportolók versenyrendszerét 1968-ban, Chicagóban Eunice Kennedy Shriver, John F. Kennedy amerikai elnök húga alapította. Nyolc testvérük közül egyikük értelmi fogyatékos volt. Magyarország csak húsz év múlva, 1989-ben csatlakozott a mozgalomhoz. 

Ez is igazi olimpia

A sporteseményen minden ugyanúgy zajlik, mint az épek négyévente megrendezett olimpiáján. Az úszóversenyek (és persze minden más, csak én ezt éltem át közvetlen közelről) külsőségei semmiben sem különböztek a megszokottaktól. Felvezetés, bemutatás, lelkesítő szpíker, nagy kivetítők, jó pillanatokra érzékeny szemű kameramanok és jó ritmusú televíziós közvetítés, versenybírók, időmérők, megnyitó ünnepség, futás az olimpiai lánggal, a szabálytalanságokért pedig diszkvalifikálás.

Alison Mackenzie mutatja be gyakorlatát

AFP / Karim Sahib

Csak a versenyzők kicsit mások. Koruk néha meghatározhatatlan, állapotuk gyakran egyértelmű, máskor kevésbé látható. Testalkatuk gyakran nem tipikus sportolói alkat. De aki látott már Down-szindrómást táncolni, buzdíttatni magát a közönséggel vízbeugrás előtt vagy a vízből kijőve örülni látni, az meg sem látja ezt a „másságot”. A versenyzők jobb vállán gyakran vastag filctollal rajzolt számok és/vagy betűk jelzik a versenybíróknak ki honnan kerül a vízbe. Mert többen nem ugranak a rajtkőről, függetlenül attól, hogy milyen úszásnemben állnak rajthoz. A W jelzésűek a vízből indulnak, őket be kell segíteni a rajtkő mellett, a rigorózusabbak azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy a lépcsőn jussanak be a vízbe. Akinek S van a karján, ő a kő mellől, a partról – nem magasról – ugrik. De csak ebben és csakis ebben van különbség – és a segítők végtelen türelmében és odafigyelésében, szűnni nem akaró mosolyában, buzdító megnyilvánulásaiban.

Részvétnek, szánakozásnak semmi jele sem az arcokon, sem a gesztusokban. Itt mindenki derűs, odaadó és a végtelenségig elfogadó. Felemelő a hangulat az uszodában és az atlétikai stadionban is. A több órás nagyszabású, mindvégig lelkesítő megnyitóünnepségből arra következtetek, a többi helyszínen is ugyanez a hangulat volt a meghatározó. Hogy igazán jó együtt. Mindenki lelkes, mindenki nyertes, és – hangozzék ez bármilyen nyálasan is – itt mindenki mosolyog. A leghatásosabb, legjobb érzékenyítő kurzus lenne gyereknek, felnőttnek egyaránt.

Ezen az olimpián a versenyzőknek minden járt, mint a „nagyoknak”: olimpikonok voltak minden percben. A felvezetéskor, a dobogó nyolcadik és legfelső fokán is, a kamerába integetéskor, pacsizáskor, mindenkor. Az elismerésből már nem jut nekik ilyen nagyvonalúan. Egy ép olimpikon amellett, hogy a felkészüléshez is rengeteg juttatásban, szponzorációban van része, aranyérmesként 35 millió forint külön jutalomban és élete végéig életjáradékban részesül. 

A speciális olimpia helyezettjei, éremszerzői a törvény szerint az épeknek járó egyszeri jutalom egy (!) százalékát kapják. Vajon ki szeretné törvénybe vésve látni, hogy embertársaihoz képest egy százalékot ér? Még csak nem is fele annyit, hanem egy század részt. A 35 milliót 0,01-gyel megszorozva a végeredmény 350 ezer forint. Egyetlen egy alkalommal.

A történetek olimpiája

Doudou története csak egy az itt megélt felemelő pillanatok közül. Mindenkinek egyedi sztorija van, nemcsak arról, amit és ahogy itt meg- és átélt, hanem az ide vezető út is kivétel nélkül megismételhetetlen, érzelmektől hullámzó nagy, filmre kívánkozó történet, amelynek fontos szereplői a szülők, nagyszülők, testvérek, a küzdelmes és örömteli hétköznapok, az edzők, minden és mindenki. 

Doudounak végül is aznap nem volt kedve úszni. Nem tudták sem a segítők sem az edzője, de még a lelátó közönségének ütemes tapssal kísért buzdítása sem rávenni, hogy vízbe kerüljön és felkapaszkodjon a rajtkő rúdjára, hogy elinduljon a hetes pályán hátúszásban. 

Felsegítették a medence széléről és visszakísérték az öltözőbe. Mikor előttünk jött el a lelátó alatt komotós, kimért, rengő léptekkel, édesanyja már nem beszélte a fülemnek furcsán hangzó nyelvet, csak intett Doudounak, mutatóujjával a szeme alá mutatott majd nemet jelezve forgatta a csuklóját. Ahogy közeledett egyre többször, egyre gyorsabban. Azon a nyelven jelezte fiának, amit ő akkor képes volt megérteni: hogy nincs miért sírni, mert mindketten nyertesek.

A következő téli világjátékoknak 2021-ben Svédország, a négy év múlva esedékes nyári világjátékoknak pedig Berlin ad majd otthont. Aki teheti, így vagy úgy, legyen részese. Van annyi lelki hozadéka, mint az El Caminónak.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: