Ha már itt az apokalipszis, csak röhögve tudunk sírni rajta
Fikció és komédia, de közben túlságosan is valóságíze van, és tragédiába hajlik. A Ne nézz fel! alkotói ennek a két iránynak az egymáshoz feszülésével egy viccesen depressziós filmet raktak össze, amely pont a jelen visszhangjaitól, a kikacsintásoktól, utalgatásoktól lesz igazán gyomorba vágó. Sir David Attenborough mondhat bármit, nem fogja tudni úgy belekiabálni a világba, hogy MIND MEG FOGUNK HALNI, mint Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence.
Az emberiség már rég túl van a „hiszem, ha látom” keretrendszerén, az emberek ma már azt látják, amit hinni akarnak. A Ne nézz fel! rendezője és forgatókönyvírója, Adam McKay ebből a potenciálisan tragikus civilizációs ugrásból indul ki, hogy fájdalmasan pontos karikatúrát rajzoljon fel a jelenünkről és a katasztrófába rohanó jövőnkről. Egy, a Földet fenyegető üstökös telitalálatnak minősül mindennek az illusztrálására, hiszen a nézői rutin azonnal bekapcsol: ismerős a felállás, fenyeget a veszély, de mindig akad legalább egy hős, aki szembeszáll vele, hogy aztán az egész emberiség megmeneküljön és egymás nyakába boruljon.
Itt azonban nem hogy hőseink nincsenek, akik fel tudnának nőni a világmentő feladathoz, de a világot sem érdekli a jól beazonosított, pontos idejű apokalipszis. A döntési pozícióban lévők úgy döntenek, hogy van fontosabb is a világvégénél, a hírnökök nem tudják megértetni a világvégét, mert egyrészt nagy a médiazaj, másrészt nem beszélnek „az emberek nyelvén”, amikor meg már csak kiabálni tudnak, késő. A világot pedig nem érdekli a saját vége, amíg akad egy újabb TikTok-videó, amelyik el tudja terelni a figyelmét. És egyébként is: lehet, hogy az az üstökös csak fake news, hát mennyit beszéltek már össze-vissza a kutatók, nem igaz?
Egymás valóságainak az ütköztetésével alaposan lefoglaltuk magunkat az elmúlt években. Egy üstökössel való ütközés valósága azonban minden vitát felülír – vagyis hát, felülírna. Ez a sztori alapvetése, amelyet aztán az hajt előre, hogy mi, emberek, ennek a nagyon is jól körülírható, időzített katasztrófának az árnyékában is sokkal inkább a saját kis valóságainkkal foglalkozunk.
A mindennapok léptéke nem hagy helyet semminek, ami ezeken a mindennapokon túlmutatna – az emberiség tényleg úgy jelenik meg ebben a filmben, mint a ragacsban vergődő légy. Nem lát tovább az agyonlájkolt videóknál, a következő választásnál, a nézettségnél, a jópofizásba csomagolt közömbösségnél.
A 2021-es civilizációs ismertetőjegyeinket olyan éles humorral rajzolja fel a Ne nézz fel!, hogy sírni lenne kedvünk.
A film azért is működik itt és most, mert a karikatúraszerű szereplőiben ott látjuk a nagyon is valóságos megfelelőiket, néha mintha egy híradó köszönne vissza a jelen híreivel, megvilágítva a tökölés valóságosságát – hogy aztán az utolsó képsorok megmutassák a tétjét is.
Meryl Streep Orlean elnökéről első látásra talán Hillary Clinton fog beugrani – a nadrágkosztümtől nehéz elvonatkoztatni –, de a karakteréből több volt elnök is kibukik. Leginkább persze Donald Trump. És nemcsak azért, mert mindketten valóságshow-s múltból futottak be a politikába, hanem a tudományos gondolkodással vagy bármilyen intellektuális erőfeszítéssel szembeni ellenérzéseik miatt is. Orlean képtelen gondolatilag megugrani a feladatot, hogy komolyan vegyen egy Földet fenyegető üstököst, ahogy Trump sem jutott el ide, legyen szó akár a klímaválságról, akár a koronavírusról. Majd elmúlik.
Egyiküket sem érdekli a valóság, az pedig még kevésbé, hogy reagáljanak is rá, ami meg a valóságból nézve őrjítő. Ha nem lenne elég a Trump-párhuzam, akkor ott a volt elnök nepotizmusának és etikai, erkölcsi gátlástalanságának a filmes megfelelője a kabinetfőnök Jason Orlean szerepében. Az őt alakító Jonah Hill igazán pszichopata módon gyúrta egybe Jared Kushner, Donald Trump Jr. és Ivanka Trump figuráját.
De Meryl Streep karaktere képes megidézni George W. Busht is, amikor egy repülőgéphordozó fedélzetén tart győzelemittas beszédet, pont ahogy a volt elnök üdvözölte az iraki háború végét, amely aztán még jó hosszú ideig csak nem akart véget érni. Sőt Barack Obamát is, akit leginkább a nikotinfüggőségével hív elő az ovális irodában.
Az alkotók nem nagyon takargatták azt sem, hogy a milliárdos tech vezérigazgató Peter Isherwell (Mark Rylance) karakteréből kik kacsintanak ki. A cége, a Bash túlságosan is hasonlít az Apple-re, az őt övező kultusz pedig Steve Jobséra, az emberiség megmentőjének a szerepét pedig elég egyértelműen Elon Musktól kölcsönözték. Nem lenne teljes a korunkba ágyazottság, ha nem tudnánk belelátni Mark Zuckerberget is, aki óhatatlanul eszünkbe jut, amikor Peter Isherwell telefonjai a legutolsó adatot is kiszívják a felhasználóiból, hogy az algoritmusaik aztán mindent megjósoljanak.
És Leonardo DiCaprio csendes, visszafogott Randall Mindyje is visszhangozza a koronavírus idején média- és címlapsztárrá lett járványszakértő Anthony Faucit.
A Ne nézz fel! üstököse az egyik olvasat szerint a klímaválság alteregója, de ugyanígy megszemélyesítheti a koronavírust, egy atomháborút, de a forgatókönyvhöz hűen maradhatunk akár valamilyen gyorsan száguldó égitestnél is, a Föld és az itt élők történetében nem példa nélküliek az ilyen becsapódások – állítólag a dinoszauroszok tudnának erről mesélni –, és nem állítható, hogy ha tényleg nagy lenne a baj, nagyon felkészültek lennénk ezen a téren. Sem.
A Földre leselkedő, potenciálisan az emberiséget is kiirtani képes aszteroidák olyan produkciókkal lettek a filmes eszközkészlet félelmet és fantáziát megmozgató elemei, mint az Armageddon vagy a Deep Impact. A Ne nézz fel! szembemegy a szokványos történetvezetéssel, itt az emberek az üstökös-becsapódás és az emberiség kipusztulásának a hírére nem pánikkal és kétségbeeséssel reagálnak, hanem közömbösséggel, hitetlenkedéssel, gyanakvással. Amikor a PhD-hallgató csillagász Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) azt ismételgeti, hogy 100 százalék az esélye annak, hogy mind meghalunk, a döntési pozícióban lévők csak addig jutnak a gondolkodásban, hogy az a 100 legyen inkább 97, és máris jobban hangzik. A film két csillagász főhősénél ezért aztán nem is az érkező üstökös miatt szakad el a cérna, hanem az emberek miatt, akiket képtelenség felrázni ebből a végzetes szórakozottságból és közömbösségből.
Adam McKay abból indul ki, hogy a katasztrófa nagyságrendjét csak a komédia eszközeivel tudja megragadni és érzékeltetni – az SNL-sketchek hangulata nem véletlenül fog átütni a jeleneteken, hiszen McKay a Saturday Night Live vezető írója volt évekig.
Ahol semmi remény nincs már, ott marad a csontig hatoló nevetés. A film olykor idétlen humorából is ez a végső kétségbeesés bukik ki, mintha a helyzetet már csak abszurd poénokkal lehetne megértetni – hiszen a tudományos érvelést nem hallják vagy nem értik meg az emberek. Feltehetően ebből a meggondolásból tették a poénokat nyerssé, olykor bántóan szimplává, a saját röhögésünket is dekonstruálnunk kell, hogy eljussunk a felismerésig:
tulajdonképpen saját magunkon röhögünk.
Adam McKay poéngyártása a valóságból táplálkozik, ám épp a karaktereinek az ismerőssége nehezíti meg a feladatát: a filmben kilőtt célpontjai – a politikusok, a politikacsinálók, a médiasztárok, a milliárdosok, a közösségi oldalak felhasználói – már rég tragikusan nevetségessé tették magukat, a szatíra élesben és élőben zajlott Donald Trump négy elnöki éve alatt, a valóság már rég átfordult az abszurditásba.
A Ne nézz fel! fikciója simán lehetne a jelenünk realitása, azt a káoszt, amit a film poénokba csomagol, valójában már megtapasztaltuk. Leonardo DiCaprióék csak azzal szembesítenek, hogy ebből nincs kilábalás, hogy nem jön egy Bruce Willis, mint az Armageddonban, és nem fogja megmenteni a Földet. A Ne nézz fel! nyersen meghazudtolja Sir David Attenborough-t is, aki a 2021-es klímacsúcson még azzal próbálta meg jobb belátásra bírni az embereket, hogy hízelgett nekik: mi vagyunk a legnagyobb problémamegoldók, akik valaha is léteztek a Földön. Adam McKay azt mondja, lehet, hogy mi vagyunk a legnagyobb problémamegoldók, de ez épp miattunk semmit sem ér.
A film valóban klíma-példabeszédnek készült, illusztrációnak arra, hogy a társadalmak miként nem vesznek tudomást egy küszöbönálló fenyegetésről. De miközben alakult a forgatókönyv és beindult a produkció, az alkotók megdöbbenéssel nézték végig, ahogy egy másik katasztrófa bontakozik ki előttük: a koronavírus-járvány, a maga tagadóival, haszonlesőivel. McKay az Atlanticnek azt mondta: „Egy adott pillanatban azt éreztem, hogy nem mi csináljuk a filmet. Megtörtént! Elkéstünk!” Így aztán, amikor visszatért a forgatókönyvhöz, legalább 20 százalékkal őrültebbet kellett írnia, mert a valóság is őrültebb lett, mint a film sztorija.
Ha olykor frusztrálónak tűnik a Ne nézz fel!, az azért van, mert a helyzet, amiben vagyunk, frusztráló. Adam McKay ökölbe szorult keze vagyunk.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
