Távozik a Forma–1 lelkiismerete: búcsú Sebastian Vetteltől
Minden idők egyik legnagyobbja, aki hihetetlenül fiatalon került fel az autóversenyzés csúcsára, de ahogy öregedett, úgy találta meg és használta egyre inkább a hangját, amellyel ugyanúgy képviseli a saját versenyzőtársai érdekeit, mint a méhekét, a nőkét és a bolygóét. Szégyenlős csodagyerekből lett négyszeres világbajnok, majd a paddock bölcse, akinek mindig van valami releváns mondanivalója a világról, amelyben élünk. A versenypályán már nem fogjuk látni megvillanni, de a véleményét ezentúl sem fogja magában tartani. Sebastian Vettel ezen a hétvégén utoljára áll fel a rajtrácsra Forma–1-es autóban.
Sebastian Vettel mindig is kilógott a sorból. Kezdhetnénk akár a statisztikákkal is – még mindig tartja a legfiatalabb világbajnok rekordját –, de sokkal jobban megfogható ez a kívülállóság a személyiségén keresztül. Vettel imádja az autóversenyzést, a sportág történelmében is mindig szenvedélyesen merült el, és a visszavonulásáról szóló bejelentése után többször beszélt arról, mennyire elemében érzi magát a Forma–1-ben, de közben mindig is körbevette valami értelmiségi aura – kedvence a Beatles és a Monty Python –, simán el tudtuk volna képzelni a bölcsészkaron. A versenyzői habitusa ízig-vérig Forma–1-es volt, de a pályán kívül az emberi interakciókban sokkal több mélységet mutatott, mint mások. Sebastian Vettel viccei utánozhatatlanok, a kommunikációs ütemérzéke zseniális, és mindig intellektuális kaland beszélgetésbe elegyedni vele. Ezekben a helyzetekben ízelítőt kaptunk abból is, amit a versenyautóban elképesztő sebességre tudott váltani: hogy mennyire éles az elméje.
Ted Kravitz, a Sky Sport száguldó riportere fogalmazta meg egyszer nagyon érzékletesen ezt kilógást a sorból: Vettel felnőtt, érett ember, miközben a többi versenyző – kevés kivétellel, mint amilyen Hamilton, Alonso vagy Ricciardo –, még benne van a felnövés folyamatában, hiába nyert már futamot vagy akár világbajnokságot.
Vettelnek sosem volt menedzsere, a szerződéseit maga hozta tető alá, rosszul tűri a tekintélyt, és mindig is a saját útját járta. Ha van véleménye, márpedig nagyon van, akkor azt mindig tényekkel is alá tudja támasztani. Vettel önazonossága, hitelessége pedig épp az autóversenyzői karrierjének az utolsó évében lett sokak számára nyilvánvaló, mert elkezdett mind többet megmutatni magából: az apaságából, a gondolataiból, a vívódásaiból és a terveiből.
Mindenesetre Forma–1 nagy szerencséje, hogy Vettel felnövését is végig követhette – részben ezért is nehéz most a búcsú a négyszeres világbajnoktól. Ezekben a napokban sokszor fogjuk hallani, hogy csodagyerekből veterán lett, de jelen esetben ezek a közhelyek nagyon jól leírják, amit a német négyszeres világbajnok a Forma–1-nek jelent.
Azt is sokszor fogjuk hallani ezen a búcsúhétvégén, hogy Vettel autóversenyzőnek született. Három évesen kezdett el gokartozni a heppenheimi otthonuk udvarán, és a szülei hamar rájöttek, hogy a gyerek nemcsak gyors, hanem élvezi is, így aztán minden erejükkel támogatták. Hét évesen kezdett el versenyezni, és mivel az igazán legendás Forma–1-es karrierekben mindig vannak mágikus epizódok, Vettelében is eljött ez a pillanat: az egyik versenyen a példaképe, Michael Schumacher adta át neki a trófeát.
A találkozóból életre szóló barátság lett, és az elmúlt években azt is láttuk, ahogy ezek az emberi kapcsolatok körbeérnek: Vettel ma már a hétszeres világbajnok fiának, Mick Schumachernek a mentora és a legnagyobb szurkolója.
A kis Vettel tehetsége hamarosan felkerült a Red Bull radarjára, a többi pedig már történelem. Bár a sorsa csodagyerekként elrendeltnek tűnt, az F1-es debütálását mégis egy véletlen előzte meg: 2007-ben a súlyos balesetet szenvedő Robert Kubica helyére ugorhatott be a BMW-Sauberbe az Amerikai Nagydíjon 19 évesen. A nyolcadik lett, és ezzel minden idők legfiatalabb pontszerzője.
Egy évvel később már minden idők legfiatalabb pole pozíciósa és futamgyőztese lett élete első teljes szezonjában a Toro Rossónál, a mezőny akkori legkisebb csapatánál. Az a monzai győzelem azóta is a Forma–1-es történelem egyik csodájának számít.
Ő pedig, ahogy az leendő világbajnokokhoz illik, egyre biztosabb volt magában és a képességeiben. 2009-ben a Toro Rosso után a Red Bull első F1-es győzelmét is megszerezte. A Vettel–Red Bull párosítás a következő években úgy ment át a Forma–1-en, mint egy úthenger. 2010-ben, 23 évesen és 133 naposan a sportág történetének a legfiatalabb világbajnoka lett Abu-Dzabiban – ahol ezen a hétvégén, a kört bezárva, készül búcsút inteni az autóversenyzői karrierjének.
2011-ben már négy futammal a szezon vége előtt megszerezte a világbajnoki címet, és minden idők legfiatalabb kétszeres világbajnoka lett. A dominanciája Schumacherét idézte.
De azért azt sem szabad elfelejteni, hogy a mezőnyben olyan riválisokkal állt szemben, mint Fernando Alonso, Lewis Hamilton, Kimi Raikkönen vagy épp Michael Schumacher. 2012-ben ennek ellenére megvédte a vb-címét, mondanunk sem kell, hogy minden idők legfiatalabb háromszoros világbajnoka lett, és ezt a statisztikát tekintve egy polcon találta magát Jackie Stewarttal, Niki Laudával vagy épp Ayrton Sennával. Már ekkor gyanús volt, hogy bár a sportág szupersztárja lett, eszében sem volt szupersztárként viselkedni. Vettel a pályán brutálisan akarta a győzelmet, de közben végig sütött róla az alázat, már-már szerénység.
Ettől függetlenül ez volt az az időszak is, amikor sokaknak nehezére esett Vettelt szeretni. Főleg, amikor sorozatban a negyedik vb-címét is begyűjtötte – csak a jegyzőkönyv kedvéért 26 évesen és 123 naposan –, van a dominanciának az a szintje, amikor már idegesítő, hogy minden egyes lista élén ugyanazt a nevet látjuk, és működésbe léptek a Schumacher/Ferrari-éra szurkolói reflexei: beütött a Vettel-elfáradás, az unalom pedig sokaknál ellenszenvbe csapott át. Ezért is érdekes, hogy ma, egy évtizeddel később Vettel nemcsak univerzálisan tisztelt, hanem szeretett versenyzője is a mezőnynek. De addig is van a pályafutásának még egy szakasza, amit nem hagyhatunk szó nélkül.
Hogy Vettel F1-es karrierjéről a négy világbajnoki cím ellenére mégis a beteljesületlenség is eszünkbe juthat, azt egyetlen szóval lehet magyarázni: Ferrari. Pedig a felállás tökéletes volt: a Ferrarinak kellett egy új vezéregyéniség, Vettelnek pedig egy új kihívás – lehetőleg ott, ahol a hőse, Schumacher történelmet írt. Csodás egymásra találásnak tűnt is az elején, de nagyon hamar frusztráló szélmalomharc lett belőle: hol az autó adta meg magát, hol a csapat stratégiája nem működött, hol Vettel hibázott, az építmény pedig vészesen recsegni-ropogni kezdett 2016-ra.
Egy évvel később kezdtek ugyan összejönni a győzelmek, de Hamilton és a Mercedes ellen nem találta a varázsszert a Ferrari. Ez volt Vettel csendes szétesésének az időszaka, szinte tapintható volt, ahogy kezdi feladni. 2017-ben a Ferrari feltámadása megint csalóka volt, az együttműködésük fényévekre volt attól, amit Schumacher elért az olaszoknál, és Vettel személyiségén is nyomot az egy helyben toporgás frusztrációja, a csapat morálja is mélyrepülésben volt. A Ferrarinál töltött ötödik évében pedig megérkezett a kegyelemdöfés a fiatal, tehetséges és gyors Charles Leclerc személyében, aki, ne szépítsük, lemosta a pályáról Vettelt. Leclerc, bár tíz évvel fiatalabb volt Vettelnél, gyorsan átvette a csapatvezetői szerepet is, a Ferrari pedig hat év után úgy döntött, nem hosszabbít vele szerződést.
Hogy Vettel miért nem döntött ekkor a visszavonulás mellett, arra az az egyszerű magyarázat, hogy imád versenyezni. Az önbizalmát lehet, hogy megtépázta ez az időszak, de a szenvedélyét nem. Az Aston Martin új kalandot kínált neki, és ő élt is a lehetőséggel. Ahogy mondta, nem ez volt karrierje fénypontja, de élvezte a versenyzést és a közös munkát a csapattal.
De az elmúlt években mind egyértelműbb lett, hogy Vettel nem csak kalandra vágyik.
Miközben alig fért be az első tízbe a pályán, a pályán kívül olyan témáknak lett a poszterfiúja, amelyek a kollégáit vagy hidegen hagyták, vagy amelyeket túl kockázatosnak és kényelmetlennek tartottak, mert például a rajongókat is megosztják, legyen szó klímaválságról, emberi jogokról, vagy úgy általában: felelősségvállalásról. A Forma–1 egész fennállása során hajlamos volt arra, hogy a maga által teremtett buborékban létezzen, de Vettel újra meg újra kipukkasztotta ezt. A közéleti, társadalmi témák iránti érzékenységét táplálja az, ami egyébként az autóversenyzői sikereihez is hozzájárult: a csillapíthatatlan kíváncsiság. Mindent tudni akart a versenyautójáról, és mindent tudni akar a világról is, ezzel a tudással pedig cselekvésre késztetni.
A habitusa lehetővé teszi, hogy öncenzúra nélkül képviselje a saját gondolatait: tükröt tart nemcsak a Forma–1-nek, hanem saját magának is. Néhány hónappal ezelőtt egy brit közéleti talk show-ban, a Question Time-ban szemrebbenés nélkül elismerte: igen, álságos, hogy egy benzinfaló, hatalmas karbonlábnyomot maga után hagyó sportágból beszél a környezettudatosságról. „Minden egyes alkalommal, amikor beülök az autóba, imádom. De amikor kiszállok, nyilván elgondolkozom azon, hogy tényleg ezt kellene csinálnunk? Beutazni a világot, pazarolni az erőforrásainkat?” – avatta be a hallgatóságot a belső vívódásaiba. A tenni akarása erősebb, mint az a valós veszély, hogy kritikák céltáblája lesz a képmutatása miatt.
Nem érdekli a status quo, nem érdekli a látszat, nem érdekli még a pénz sem. „Vannak témák, amelyek egyszerűen nagyobbak, mint ez a sportág” – mondja. Azóta, hogy elhagyta a Ferrarit, egészen drámai közéleti eszmélésen ment keresztül. Ezek egy része külsőségekben nyilvánul meg: egy csuklópánt az ukrán zászló színeiben, szivárványos zászló a biciklin, Same Love feliratú póló a Hungaroringen, a klímaválság következményeire figyelmeztető felső Miamiban.
De Vettel gesztusai mögött tettek is vannak. Szemetet szedett Silverstone-ban, élőhelyet hozott létre a méheknek Ausztriában, és ő lett az első F1-es pilóta, aki az Attitude című LMBTQ-magazin címlapján szerepelt. A honlapján ügyek egész listáját képviseli és biztatja cselekvésre az embereket. Nem fél belenyúlni a politikába sem. Ukrajna orosz lerohanása után ő volt az első, aki kijelentette, szó sem lehet arról, hogy versenyezzen idén Szocsiban, nem sokkal később az egész Forma–1 felsorakozott az álláspontja mellett. Szaúd-Arábiában, amely megannyi szállal kötődik a sportághoz, már szofisztikáltabban szállt szembe az igazságtalansággal: nőknek rendezett gokartversenyt egy olyan országban, ahol egészen a közelmúltig törvény tiltotta, hogy jogosítványhoz jussanak.
Ironikus, hogy Vettel a maga régimódiságával mennyire előremutató versenyzője lett a Forma–1-nek. Miközben az F1-es kollégái a fél életüket a közösségi oldalakon élik, Vettel végig elzárkózott ettől a nyúlveremtől, a magánéletét minden fronton óvta. Ezért is számított földrengésszerű változásnak, hogy a Magyar Nagydíj hétvégéjén egyszer csak megjelent az Instagramon, (és rögtön az első posztjában bejelentette a visszavonulását), mint ahogy az is, hogy egyre többet beszél a családjáról – egyik sem üres magamutogatás, Vettelnek üzenete van: van egy közös versenyünk, amit meg kell nyerni, aminek nem kevesebb a tétje, mint az emberiség túlélése.
Sebastian Vettel versenyezni nem fog már, de abban biztosak lehetünk, hogy a kellemetlen kérdésekkel nem áll le.
Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
