Telente vasárnap az összes albérlet ragyog,
ülnek a szobában a lakók.
Hozzájuk felszökött lányokkal isszák a teát,
kinéznek, s azt mondják: "tél van most, tehát".

Telente vasárnap az összes főbérlő ragyog,
s azt mondja: "főbérlő vagyok".
Az összes OTP és posta vasárnap bezár,
mindegyik számlánk befizetve már.

Az összes részeges vasárnap egy percre megáll,
s azt mondja: "tél van most, tehát".
Apám is megáll a tükörnél, s azt mondja megint:
"Na tessék, elkoptak fehér ingeink".

Visszatérő fordulat az elmúlt tízen-huszon-harminc év magyar közéletében és kultúrájában, hogy mik a nemzeti minimumaink, hogy vannak-e egyáltalán ilyenek, hogy kellenének, és ha vannak is, jó lenne, ha volna még több, több annál az egynél-kettőnél.

Ez a nemzeti minimumosdi Tamás Gáspár Miklós halála után jutott újra az eszembe. TGM-et minden politikai oldalon, a magyar közélet szinte minden bugyrában és buborékjában megsüvegelték, méltatták, vagy legalábbis hangsúlyozták fontosságát. Tényleg mindenhol: Orbán Viktortól a hvg.hu-n át a Mércéig, miközben hosszan kereshetnénk, és valószínűleg nehezen találnánk még ilyen közös nevezőt.

Az egyik ilyen Cseh Tamás, aki ma lenne 80 éves.

Több oka is van ennek a közös nevezőségnek. Az első és egyben legfontosabb, hogy Cseh Tamás életműve nélkül – és ez csak a legfontosabb kulturális teljesítményekről mondható el – nem tudnánk értelmezni azt, ami ebben az országban a hatvanas évektől a kilencvenes évek végéig történt. Vagy mondhatjuk úgy is: Cseh Tamás dalainak összessége olyan összegző elbeszélését teremti meg a magyar történelem fél évszázadának, amivel szinte-szinte mindenki azonosulni tud. Vannak ilyen dalnokai a történelemnek Bob Dylantől Bruce Springsteenen át Lovasiig (akinek a szövegírói világában nagyon is ott van a Cseh-Bereményi-hagyomány), akik úgy tudják elmondani, hogy mi történt velünk, hogy az fölötte lebeg szociológiai, társadalmi, politikai kategóriáknak.

A vicces, vagy inkább keserédes az, hogy Cseh Tamás rendszerváltás utáni útja, pozíciója a maga sajátos összefüggésében ugyancsak elmondja, hogy mi történt Magyarországgal, hogyan állította szembe az értelmiség addig legalábbis egységesnek látszó szereplőit a közélet. Persze már ez is közhely: 1989-ig, 90-ig a komcsik voltak a közös ellenség (igen, persze, a törésvonalak már akkor is léteztek, Lakitelek, demokratikus ellenzék, stb.), aztán mindenki szétrebbent, vagy inkább szétrobbant a szélrózsa minden irányába.

Rendszerváltáskori kamasz, fiatal felnőtt vagyok, az egyik illúziónk az volt, hogy az ország, de legalábbis sokak polcain megfér majd egymás mellett a Muzsikás és Tina Turner. Hogy van élet a népiurbánuson túl. Másképp alakult, aminek sok oka van. Ami persze egy másik írás tárgya lehetne.

No, de ha Cseh Tamás, akkor természetesen Bereményi Géza. Cseh Tamás részint alkotó volt, részint médiumfigura. Pulóveres, inges, gyűrött zakós közép-kelet-európai popsztár – nyilván senkinek nem az jut eszébe első sorban, hogy Cseh Tamás, a popsztár, de hát az volt, per definitionem –, aki nem értelmezhető Bereményi szövegei nélkül, viszont Bereményi szövegei meg nem lehettek volna azok, amik a Cseh Tamás gitáros-énekes-előadó perszónája által megteremtett csatorna nélkül. Klasszikus szimbiózis.

Bereményi szövegei sok szempontból elképesztőek. Olyan vékony jégen járnak, olyan keskeny pallón mennek át a rossz arányérzékkel megírt szövegek örvénye fölött, hogy az egészen kivételes. Az író-rendező egyszerre tudott megindító és érzelmes, a giccstől a lehető legtávolabb állva tárgyilagos, néhol már tüntetően szenvtelen lenni. Tudott humorosan írni, vicceskedés nélkül, ironikusan vagy akár cinikusan fogalmazni öncélú lefelé beszélés, kínos távolságtartás nélkül.

„Na, megvan a kulcsszó: elnéző” – mondja Woody Allen hőse, Woody Allen maró gúnnyal az Annie Hall zseniális mozis jelenetében (jó, melyik jelenete nem zseniális annak a filmnek?). Ez onnan jutott az eszembe, hogy Bereményi szövegei, ha nem is elnézők, de megértők – alázatosak a létezéssel szemben, értik a buktatókat, a hibákat, a fordulatokat, egyebeket. Nincs felesleges ítélkezés, moralizálgatás. De nincs púder sem. Figyelem van, kis- és nagytotál, érzékeny privát és társadalmi tájleírás az abortusztól a keverten át a Branyiszkói hágóig.

De, mondom, Cseh Tamás nélkül ez mit sem ért volna. Ahogyan a jó filmforgatókönyv, vagy a színházi dramaturgia sem ér semmit, ha nincs jó színész, aki eljátssza azt, amit a rendező kitalált, mit eljátssza, saját magával tölti fel a történetet. Cseh Tamás pedig nem zenét írt ahhoz, amit Bereményi megírt, nem előadta azt a dalt, amit együtt megalkottak, hanem azonossá vált azzal, ő maga azonos volt azzal a világgal, amit a Bereményi-szövegek felskicceltek. Nyilvánvalóan azok a színészek, vagy ez esetben, énekes-előadók a legnagyobbak, akikről nem válik le a dal, a figura, akik valahogy teljesen egyek azzal, amit és ahogyan a színpadon vagy a lemezen képviselnek és "amiben vannak".

És van itt azért még más is, ami Cseh Tamásban fontos, és amiről a legtöbbször kevesebb szó esik. A zeneisége és a színpadi perszónája.

Cseh Tamás dalainak világa egyfelől rendkívül színes: egyszerre népzene és városi folk, tangó és keringő, bossa nova és sanzon, rock and roll és régizene. Ráadásul ezt a gazdag zenei szövetet úgy tudta megteremteni, hogy a legtöbbször csak egy szál gitárra hangszerelte a dalait. Az az egy gitár viszont sosem hangzott kevésnek, valahogy éppen kitöltötte a dal által megkövetelt teret. És amikor hozzátettek valamit – és itt meg kell említeni fontos zenész útitársakat, olyanokat, mint Másik Jánost (aki Cseh Tamás 75. születésnapjára írt egy jót a hvg.hu-ra), vagy Novák Jánost – akkor mindig sikerült éppen azt és éppen annyit, amit pont nem dobott le magáról a Cseh Tamás-univerzum, legyen szó egy kis csembalóról, vonósokról, ütőhangszerről, vagy szintetizátorokról.

Cseh Tamás olyan értelemben is paradigmaalkotó volt, hogy megteremtette az egymagában álló gitáros-énekes figuráját a magyar könnyűzenében. Ő a magyar singer-songwriter egyik ősképe (a másik meg Víg Mihály, aki ugyancsak nem értelmezhető Cseh Tamás nélkül, és ezt ő maga sem titkolja, sőt – melléjük csatlakoztak fel az aktuális angolszász példaképek). Azóta, ha valaki egy szál gitárral áll színpadra idehaza, akkor Cseh Tamás ott van, így vagy úgy, kicsit vagy nagyon. Cseh Tamás úgy állt egyedül a színpadon, hogy minden szem rá szegeződött, ezt hívják színpadi jelenlétnek. Nem csak előadta dalait, hanem egy valóságos egyszemélyes színházat, monodrámát vezetett elő.

Cseh Tamás és Bereményi Géza munkássága egyébként is szétfeszíti a könnyűzenei paradigma kereteit. Életművük a nagy magyar szöveggyűjtemény része lett. Talán már mielőtt lezajlott a világban Bob Dylan Nobel-díja körül a nagy diskurzus, miszerint irodalmi értékű-e a dalszöveg, a Bereményi-strófákról már volt egyfajta konszenzus, hogy ezek nem egyszerűen csak dalszövegek. És akkor még kiegészíti ezt a percepciót az is, hogy a Bereményi-világegyetem közben filmek és színdarabok felé is tovább tágult, és Cseh Tamást is megjelent a filmvásznon.

Cseh Tamás óta ebben az országban egy csomó ember kicsit ugyanúgy megy le tejért a közértbe, ül be egy kocsmába a barátjával a világot megfejteni, hasonlóan sétahajózik át Almádiból Siófokra, kicsit ugyanúgy ül fel egy vonatra, hasonlóan gyanakvó módon tekint különféle korok Fáskerti elvtársaira, Cseh Tamással és Bereményi Gézával kérdezi, hogy hol lesz majd lakóhelyünk, ugyanúgy viszonyul Valóság nagybátyánk jöttéhez-távoztához. Vele reménykedtek, hogy „tíz év múlva ne ez a dal legyen".

És ha már a különféle korok és kormányzatok. Cseh Tamás mindenek felettiségét, mindent átívelő mivoltát természetesen a Születtem Magyarországon című dal foglalja össze a legpontosabban.

Születtem Magyarországon, 87 éves vagyok,
fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok.
Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,
harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is.

Elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott.
Tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet,
és mégis itt vagyok.

Vannak dolgok, amiket nem kell megmagyarázni.