A király is ember: elbírja-e Károly feje a koronát?
Minden alkalommal, amikor egy új uralkodó trónra lép az Egyesült Királyságban, a pénzérméken található királyi portré profilja irányt vált. Károly a valóságban is új irányba fordul, de hogy ez merre mutat, abban nagy szerepe lesz nemcsak annak, hogy milyen király, hanem annak is, hogy milyen ember.
Hetven év telt el az utolsó koronázás óta az Egyesült Királyságban, és ez alatt az idő alatt Károly – azaz ma már III. Károly – édesanyja, egykori főnöke és elődje a poszton a maga sztoicizmusával és tartásával szinte transzcendens fénnyel árasztotta el a királynőségét. Ahogy a monarchista jelzővel aligha vádolható Nick Cave is fogalmazott az elmúlt napokban, amikor felidézte a találkozóját II. Erzsébet királynővel egy Buckingham-palotában tartott rendezvényen, „szinte földöntúlinak tűnt, és ő volt a legkarizmatikusabb nő, akivel valaha találkoztam. Talán a világítás miatt, de tényleg ragyogott”.
Nos, ez az a ragyogás, amelyet Károly immár királyként is hiába hajszolna, a hallgatásba csomagolt kisugárzást tökélyre fejlesztő Erzsébettel szemben ugyanis őt túlságosan is ismerik a britek – már legalábbis a korona misztikusságának az elvárásához képest. Másrészről viszont, ahogy a történész Robert Lacey megjegyezte, Károly egy olyan férfi, aki, mire a korona a fejére kerül, rengeteg akadályt és a problémát legyűrt már: „Szeretik a problémái ellenére is, amelyeken keresztül ment. Szeretik a hibáiért és az erényeiért is. A maga teljességében kapjuk meg őt, és végül is erről szól egy személyességre épülő monarchia.”
II. Erzsébet szinte szoborszerű királynősége után Károly mindenképpen emberibbnek, ha úgy tetszik esendőbbnek tűnik, és a maga tökéletlenségeivel volt és lesz jelen a britek életében. Ők pedig láthatták azt is, ahogy a könnyeivel küzd az anyja halála után, és azt is, ahogy kiborul egy toll miatt. Károly esetében mindig is fel fog sejleni az ember az uralkodó mögött, de látszik az is, ahogy ezt az embert az uralkodói szerephez igazítja. Az mindenesetre mindenki számára megnyugtató lehet, hogy most már mindig van nála egy saját toll az aláírási vészhelyzetekre.
A család az család, akkor is, ha királyi
Károly életének a trónörökléssel töltött hét évtizedében nehezen kerülhette el, hogy a reflektorfényben legyen: egy eleve megtervezett életet kellett megtöltenie tartalommal, mégpedig a nagy nyilvánosság előtt.
Ráadásul úgy vetült rá a reflektorfény, hogy közben mindig valakinek az árnyékában volt, hol az anyja, hol Diana, hol Vilmos és Harry, hol Katalin és Meghan lopta el előle a show-t (utóbbi még most is nagyon próbálkozik ezzel), és míg a királynő esetében ez törvényszerűnek is tűnhetett, mégiscsak ő volt a főnök, a többiek népszerűsége talán jobban irritálhatta őt a kelleténél. A „szakmai” feladatokat így mindig tarkították rokoni kihívások is, a királyi család tagjaként mindig egy sokszereplős mátrixban találta magát, és találja magát most is, hogy övé lett a főszerep.
Akárcsak Erzsébet esetében, Károlynál is egybefonódik a munka és a magánélet, államfőként és családfőként kell egyensúlyoznia a kicsit sem egyszerű problémák és kihívások között, és a család többi tagja finoman szólva sem mindig könnyíti meg a feladatát – mint ahogy annak idején ő maga is adott feladatot a királynőnek, nem is keveset. Ezek a botrányok és súrlódások, úgy tűnik, szerves részeit képezik az intézménynek: az évszázadokra visszanyúló hagyományok, a diplomáciai ütőerő és az államfői felelősség a rendszer sajátosságaiból adódóan összefügg a családi nyűgökkel. Károlyt pedig nemcsak uralkodóként, hanem emberként is mérlegre teszik az „alattvalók”, akiknek a szolgálatait felajánlja, és akiknek a támogatását várja.
Rekordot érő felkészülés a trónra
Akárcsak a királynő esetében a platina jubileumot érő 70 évnyi szolgálatot, Károly esetében a hetven évnyi rákészülést nehéz megragadni. A gyerekkora óta tudja, hogy egyszer király lesz, a felnőttkorát úgy élte le, hogy ez a pillanat bármikor eljöhet. Ebből a bármikorból hosszú évtizedek lettek, Károly közben walesi herceg lett, férj és apa, elvált, majd egyedülálló szülő, középkorú vőlegény, sokszoros nagyapa. Már a hetvenes éveiben járt, amikor elárvult, alig másfél év leforgása alatt elvesztette az apját és az anyját is, és abban a pillanatban a nyakába szakadt a munka, amelyre egy életet készült.
Hogy Károly milyen ember? Ezt rengeteg nézőpont mozaikjából lehetne csak összerakni, így aztán lehetetlen is. Azok, akik találkoztak vele, azt mondják, nemcsak beszélni tud, hanem hallgatni és odafigyelni is, ami a munkaköréből adódóan egyáltalán nem hátrány. Rod Stewart szerint Károly az, aki a királyi család tagjai közül a legnagyobb valószínűséggel táncra perdül, amit szintén lehet értékelni. Az egyik életrajzírója szerint reménytelenül sértődékeny, naiv, haragtartó, sznob, mások véleményével szemben intoleráns, aki a fenntartható élet mellett kampányol, miközben maga elképzelhetetlen luxusban él. Egy másik életrajzírója szerint Károly intelligens és gondoskodó, akinek a víziói mellé szenvedély is párosul. Sokkal komplexebb karakter, mint amit a róla kialakult, szalagcímekből összeállt kép sejtetni enged.
Hercegből király
Az biztos, hogy a türelmetlenség ott van a legfőbb jellemzői között, és az öröksége megalapozásával nem akarta megvárni a trónra lépést, így aztán a walesi hercegi címet – amelyet most már hivatalosan is ő viselt a leghosszabb ideig – a maga ellentmondásos módján töltötte meg értelemmel és szakmaisággal. A szenvedélye mindig túlcsordult és véleménynyilvánításba torkollt, főleg a gondolatait professzionálisan leplező királynővel összehasonlítva sokszor keltette egy aktivista látszatát, nem pedig egy leendő uralkodóét – legyen szó környezetvédelmi, építészeti vagy orvoslási kérdésekről –, magára húzva a vádat, hogy veszélyezteti a monarchia függetlenségét és pártatlanságát.
Egyszer majd király lesz, csak győzze kivárni
Károly herceg 70 éves lett, és még mindig vár arra, hogy megkapja a munkát, amelyre született. A walesi herceg már most a brit történelem leghosszabb ideig szolgáló trónörököse, és ő lesz a legidősebb, aki majd egyszer tényleg megörökli a trónt. A britek viszont inkább a születésnapját ünnepelnék, mint a koronázását.
Senki nem tudja, hogy csinálta, de Erzsébet legendásan ügyelt arra, hogy senkit ne sértsen meg és ne idegenítsen el, Károly pedig a trónhoz közelítve egyre gyakrabban hangoztatta, hogy királyként az anyja példáját követi majd, már ami a semlegességet és az elkötelezettséget illeti, még úgy is, ha trónörökösként ezt nem mindig tartotta szem előtt. „Egy pillanatig se képzeljék, hogy az elmúlt hosszú évek alatt nem figyelte, nem szívta magába és nem gondolkodott azon, hogy mit jelent királynak lenni – mondta róla Gordon Brown volt miniszterelnök II. Erzsébet halála után. – Jól felkészült, és nincs kétségem afelől, hogy kitartóan fogja végigcsinálni a feladatát.” Végső soron az anyja uralkodásának nagy részében Károly is ott volt, és látta, ahogy miniszterelnökök és a világ vezetőinek a generációi jöttek és mentek, a monarchia pedig a stabilitást képviselte ebben az örök körforgásban. Kénytelen volt megtanulni azt is, hogy az uralkodói lét felette áll az egónak.
Tisztában van a téttel
Sok leírásban Károly visszahúzódó, meglehetősen szégyenlős és érzékeny emberként jelenik meg. A lélektani találgatások ezeket a tulajdonságokat visszavezetik ahhoz a magányos kisfiúhoz, aki elszigetelten, zaklatások között próbálta meg túlélni az iskolai éveit. A komolysága mögött azonban néha megcsillan a játékossága is, az utóbbi évekre pedig magáévá tette a nagypapás megjelenést, a távolságtartás nélküli barátságosság attitűdjét is. És közben hetven felett is elképesztő a munkabírása.
„Úgy akarunk bevonulni a történelembe, mint azok, akik nem tettek semmit, hogy időben visszarántsák a világot a szakadék széléről, hogy helyreállítsák az egyensúlyt, pedig megtehették volna? Én nem akarok” – mondta 2020-ban Davosban a Világgazdasági Fórumon a ma már Attenborough-i aurát sugárzó, a környezetvédelmi ügyeket már hosszú évtizedek óta képviselő Károly. Azt – részben a walesi hercegként végzett munkája miatt is – senki nem vonja kétségbe, hogy őszintén és szenvedélyesen érdekli és aggasztja a jövő generációinak a jóléte. A személyiségében, a hozzáállásában pedig végső soron ötvöződik valami, ami a monarchiának is a hasznára lehet: az örökség védelmét és a hagyományok megőrzését legalább olyan fontosnak tartja, mint az innovációt és a változás, változtatás ösztönzését, hisz abban, hogy a tradíciók úgy élhetnek velünk, hogy közben nem fordítjuk vissza az idő kerekét.
Az idő közben fontosabb tényezője lehet az uralkodásának, mint azt szeretné: neki nem lesz platinajubileumnyi ideje, mint az édesanyjának, hogy véghez vigye mindazt, amit királyként szeretne. Az emberek alig szokták meg, hogy ne Károly hercegként, hanem Károly királyként emlegessék, ő már lebonyolított rengeteg fontos találkozót, újraosztotta a királyi rezidenciákat, hangos sikerrel letudta az első hivatalos külföldi látogatását, ahol szinte mindenkit meglepett azzal, hogy tud németül, és még abba az irányba is tett lépéseket, hogy megbolygassa a történelmi, politikai és gazdasági darázsfészket, amit a korona kapcsolódása jelent a rabszolgatartáshoz.
Az biztos, hogy 74 évesen érzi az idő sürgetését. A történész Robert Lacey szerint ez a tempó arra is utal, hogy Károly gyorsabban átlényegült uralkodóvá, mint azt sokan várták: „Mintha a sokáig szürkének és merevnek tartott Károly épp most lépett volna be a szobába. Egészen finoman kezd megmutatkozni a személyisége, ahogy a folyamatosan változó díszzsebkendői is színt visznek konzervatív öltönyeibe.” Lacey szerint egyre őszintébb az érdeklődés ez iránt az ember iránt, aki a maga hibáival és erényeivel lett király. Ahogy mondja, még az is lehet, hogy a díszzsebkendői olyan hírnévre tesznek majd szert, mint a királynő retiküljei.
Egy szerető rehabilitálása: Kamilla csendben végigvitt egy forradalmat
Az ország leggyűlöltebb nője volt nem is olyan rég, most pedig a királynéja lesz ugyanennek az országnak. Ha Károly jó királynak bizonyul, abban elévülhetetlen érdeme lesz Kamillának, és ezt az utódlását nagyon gondosan megtervező II. Erzsébet királynő is tudta. Nem véletlen, hogy nem sokkal a halála előtt írásba adta: Kamillát megilleti a királynéi cím.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Harry herceg elvesztette a kapcsolatot a valósággal, és erről a fagyott pénisze sem tudja elterelni a figyelmet
Téveszmék, ellentmondások, képmutatás, máig fel nem dolgozott trauma és rengeteg düh szülte Harry herceg memoárját. A könyvből és a megjelenést övező interjúkból egy összeomlás előtt álló ember képe rajzolódik ki, ahogy az is kiolvasható belőlük, hogy pont azok próbálnának segíteni rajta, akiket hátba támad: az apja és a bátyja. Ő azonban már nemhogy nem akarja, de talán nem is tudja észrevenni a kockázatos zsákutcát, amelybe az elmúlt hat évben navigálta magát. Harry herceg története közben azért is zavarba ejtő, mert nehéz mit kezdeni egy olyan áldozattal, aki maga is bully.
Már csaknem ezer éve eldőlt, hol fogják szombaton brit királlyá koronázni III. Károlyt
Hagyományt teremtett 1066-ban a westminsteri apátságbeli koronázással Anglia első normann királya, Hódító Vilmos, aki hadvezérként vakmerő, országszervezőként következetes volt. A koronázási ceremóniákat bakik és balhék is emlékezetessé tették.
