Minden idők egyik – egyesek szerint a – legnagyobb teniszezőjének, Roger Federernek 2022-ben olyan búcsúban volt része, amely méltó volt a bajnokhoz és az emberhez is. A legnagyobb ellenfelei, az elődei és az utódai is felvonultak, hogy egy utolsó meccsen még megtapsolják „a teniszpályák Barisnyikovját”, és bár Federer búcsújának a súlya akkor is jól érzékelhetően nehezedett rá a londoni O2 arénára, a Laver Kupa helyszínére, Asif Kapadia napokban bemutatott Federer: Az utolsó tizenkét nap című dokumentumfilmjének köszönhetően a svájci bajnok még nagyobbra fog nőni a szemünkben.

Az Ayrton Senna életét is dokumentumfilmes eszközökkel megragadó rendező, ahogy a Prime-on látható film címe is jelzi, Federer aktív karrierjének utolsó 12 napját örökítette meg, azt a napról napra kitáguló időt, amely a visszavonulásának a bejelentése és az utolsó meccse között eltelt. És milyen szerencse, hogy Federer beengedte a kulisszák mögé – az öltözőbe, a hotelszobába, a családi körbe – a stábot.  Még úgy is, hogy a családja, és olykor ő maga is (noha hozzászokott az évtizedek alatt a szerepléshez) nem igazán Big Brother-kompatibilis, a megnyilvánulásaikon újra meg újra érezzük a kamerát. 

Kapadia ugyanis a valóságshow eszközeivel kezdi el felidézni a címbeli 12 napot, és már-már vicces, hogy a film elején a főhős a kamerába nézve bemutatkozik, mintha nem tudnánk, hogy a tenisztörténelem fog megelevenedni a képernyőn a következő szűk másfél órában. Azt látjuk, amint Federer a trófeákkal teli vitrin előtt mondja mikrofonba a búcsúját, amely aztán a közösségi oldalain fog nagyot robbanni egy nappal később. Bár érzelmileg ez sem egyszerű, az elköszönésnek valójában ez lesz a legkönnyebb állomása. Mindenesetre már a bejelentés körülményeinek a dokumentálásából kitűnik, hogy Federernek mennyire komoly hátországa, családi és baráti védőhálója van – nem véletlen, hogy már a film első perceiben megjelenik a felesége, Mirka, majd a gyerekei, a szülei, és a karrierjét végigkísérő barátai.

A nagy csapat: Roger és Mirka

Amazon Prime

Igaz, hiába az ölelések buborékja, nem volt egyszerű az a belső munka sem, amelynek során megszületett a felismerés, hogy itt a vége. Ahogy a dokumentumfilmben is elhangzik, a sportolók kétszer halnak. Federer még csak a harmincas éveit taposta, amikor a teste elkezdte cserben hagyni, amikor elkezdődött az alkudozás a fizikai határaival, amikor a fájó térdében egy ötszettes meccs viszonylatában kellett volna megbíznia. Az a test, amely éveken, évtizedeken át egy balett-táncos könnyedségével és eleganciájával siklott, suhant és repült a pálya felett, egyszer csak elkezdte megérezni a gravitáció ólomsúlyát.

Federer felidézi, hogy 2016-ban egy teljesen ártalmatlan és hétköznapi helyzetben, a gyerekei fürdetésekor reccsent meg valami a térdében. Négy műtéten esett át, de már soha nem nyerte vissza a bizalmát a testében.

Hogy mégis miért folytatta, az szinte biztosan a tenisz iránti szerelmével magyarázható, 2021-ben azonban a wimbledoni negyeddöntőben a Hubert Hurkacz ellen vereségével – amit még nézni is rossz volt – eljött karrierje egyik mélypontja, a visszavonulás gondolata pedig elkezdett valóságot ölteni.

Roger Federert és a sportolói nagyságát azonban csak az ellenfelei tükrében és viszonyában lehet igazán megragadni, így miközben a nagy bajnok megpróbálja összekaparni magát még egy utolsó, méltó versenyre, bekúsznak a történetbe azok az arcok, akik igazán naggyá tették, a nagy négyesfogat többi tagja: Rafael Nadal, Novak Djokovic, Andy Murray. Archív képeken látjuk a meccsek utáni kézfogásaikat, de az egymás iránti tiszteletük a búcsúmeccs előtt és alatt lesz igazán kézzel fogható.

View this post on Instagram

A post shared by Roger Federer (@rogerfederer)

Közben a hardcore teniszrajongók olyan apró, de érdekes adalékokat tudhatnak meg, mint hogy Federer Djokovic színre lépésekor egyáltalán nem volt még meggyőzve a szerb tehetségéről, és nem adta meg neki azt a tiszteletet, amit érdemelt volna. Vagy hogy 2001-ben a Pete Sampras elleni wimbledoni győzelme után maga Björn Borg hívta fel, és megköszönte neki, hogy megvédte a rekordját – a svéd ötször egymás után nyert Wimbledonban, Sampras négy egymás utáni győzelemmel volt a nyomában.

A dokumentumfilm beleszövi Federert a teniszgenerációk szövetébe is, a nagy kortársak mellett a letűnt kor nagyjai – Björn Borg, John McEnroe, Rod Laver – és a huszonéves fiatal trónkövetelők – Matteo Berrettini, Casper Ruud vagy Felix Auger-Aliassime is tisztelegnek előtte, kicsit olyan, mintha a tenisz nagykönyvét lapozgatnánk. Ahogy a történetek, anekdoták, nagy küzdelmek egymásba érnek, a tenisztörténelmet látjuk egy öltözőbe tömörítve, régóta egybefonódott sorsokkal.

Közben könyörtelenül telik az utolsó 12 nap, a feliratokban is pereg a visszaszámolás, és Federer valamikor a film közepén mondja ki, hogy ez mégis csak egy gyászfolyamat, és innen nézve még nagyobb megtiszteltetés, hogy hagyta, hogy a kamerák is tanúi legyenek ennek.

Az operatőr megtalálja azokat a pillanatokat és szögeket, amikor Federer arcára közelítve beleláthatunk kicsit abba az érzelmi viharba, amely az utazással, találkozókkal, sajtótájékoztatókkal telepakolt 12 napban ott tombol a bajnokban. Federer profizmusa és eleganciája soha nem enged ki, de nem fél attól, hogy felvállalja az érzéseit, sőt a könnyeit – egyike azoknak a férfi sportolóknak, akik a sírást kompatibilissé tették az erővel a versenypályán is.

GLYN KIRK / AFP

Ez az érzelmi vihar akkor kapcsol magasabb fokozatra, amikor egy nappal a búcsúmeccs előtt csatlakozik hozzájuk a nagy ellenfél, akivel állandó szókapcsolatként, Federer-Nadalként vonultak be a híradásokba. Kettejük kapcsolatának az erejével és a mélységével talán nem is volt tisztában a világ, amelyik az ötszettes birkózásaiknak volt tanúja – ezekből pedig még véletlenül sem lehetett bajtársiasságra következtetni.

Csakhogy miközben a rivalizálásuk Sennáét és Prostét idézte, nagyon mély tisztelet és szinte hihetetlen barátság bontakozott ki közöttük az évek során – és ennek a különlegességével mind a ketten tisztában vannak. Nadal úgy ment el Federer búcsúmeccsére, hogy a várandós felesége bármelyik pillanatban szülhetett. Már ez is elég komoly bizonyítéka a kettejük barátságának, a gigászi vetélkédéseiket ráadásul nemcsak az idő szépítette meg: Federer és Nadal emberileg szinte már a legelejétől egy hullámhosszon volt.

Glyn KIRK / AFP

Akárcsak a 12 napnak, a dokumentumfilmnek is a csúcspontja Federer és Nadal meccspont utáni zokogása, az éveknek, az életnek ezt a könnyekbe tömörített esszenciáját tényleg nehéz elérzékenyülés nélkül végignézni. Olyan intim pillanatoknak vagyunk a tanúi, amelyeket csak felerősít, hogy a helyszínen tízezrek, a képernyők előtt pedig milliók osztoztak bennük. A film stábja viszont bejutott az öltözőbe is, ahol még inkább a maga nyersességében mutatkozik meg a nagy ellenfél és barát, Rafael Nadal megrendültsége.

Federer a teniszszínpadról lelépve megköszön mindent a társaknak, és egy poénnal próbálja elütni a helyzet súlyát az öltözőben – „Azt hittem, nem fogok sírni” –, amire a többiek elnevetik magukat, hogy levezessék valahogyan az érzelmek feszültségét. Nadal azonban ekkor még mindig magába roskadva, könnyes szemmel ül a padon, pótcselekvésként a törölközőjét rendezgetve a lábán. És csak még egy utolsó Federer-ölelés után tudja azt mondani, hogy „na jó, most már hagyjuk abba”.

Tizenkét nap nem tudja megragadni Roger Federer összetettségét, a karrierjének a fordulatait, a mozdulataiba fektetett munkát és akarást, a mélységeket és a magasságokat, és a svájci bajnokról remélhetőleg készül majd olyan film is, amely erre is kísérletet tesz. De azt tökéletesen megmutatja, hogy egy sportolónak miért olyan rohadt nehéz abbahagyni. Federer persze egy ilyen egzisztenciális válságból is csak elegánsan tud kijönni.