Sorozatunk további részei itt olvashatók.

Amikor napirendre kerül a vita, hogy ki minden idők legnagyobb férfi sportolója, Michael Jordan, Muhammad Ali vagy Lionel Messi neve mellett rendszeresen felbukkan Carl Lewisé is, még úgy is, hogy az atlétika kereskedelmi és rajongói megtérülésben nem feltétlenül van egy szinten a labdarúgással vagy más csapatsportokkal.

Az támadhatatlan, hogy Carl Lewis ahhoz a nagyon szűk, mindössze négyfős klubhoz tartozik, amelynek a tagjai kilenc olimpiai aranyéremmel büszkélkedhetnek. De a hódolatot nemcsak a statisztikákkal váltotta ki az emberekből, hanem azzal is, hogy két műfajban – távolugrásban és futásban – is maradandót alkotott, a sokoldalúságával is kiemelkedve az atléták közül.

Frederick Carlton Lewis 1961-ben született Birminghamben, Alabama államban. A szülei úgy nevelték, hogy a tekintélyt nem önmagáért kell tisztelni. Sorsfordítónak bizonyult azonban, amikor 10 évesen találkozott Jesse Owensszel az atlétikapályán, ahol Carl volt a legkisebb gyerek. „Amikor találkozol egy ilyen emberrel, egész életedben csodálni fogod” – mondta később. Akkor közös képet is csináltak, és Berlin négyszeres olimpiai bajnoka azt a tanácsot adta neki, hogy érezze jól magát.

Carl Lewis teste tényleg csodákra volt képes. Gyerekként nemcsak szégyenlős, de nagyon kicsi is volt, aztán 15 éves korában annyira hirtelen nőtt meg (egy hónap alatt több mint hat centivel lett magasabb), hogy három hétig mankóval kellett járnia, amíg a teste hozzászokott ehhez a hatalmas változáshoz.

Carl Lewis

JEFF HAYNES / AFP

20 éves korára már ő volt a legjobb a világon 100 méteres gyorsfutásban, és távolugrásban is. Az 1984-es olimpián pedig négy aranyérmet nyert – beállítva a hősének, Jesse Owensnek az eredményét. 100 méteren faképnél hagyta az egész mezőnyt, nyert 200 méteren és a 4× váltóban is, és elhozta az aranyat távolugrásban is – rögtön az első ugrásával. A közönség kifütyüléssel nehezményezte is, hogy ez után további négy ugrási lehetőséget feladott, és nem eredt a legendás Bob Beamon rekordja nyomába, de a sűrű versenyprogramját tekintve ez volt a logikus döntés. Az biztos, hogy Lewist megérdemelten kezdték el King Carlként emlegetni.

A Los Angeles-i négy arannyal már történelmet írt, de aztán négy évvel később, Szöulban rátett még egy lapáttal: Ben Johnson kizárása után Carl Lewis megvédte a 100 méteres bajnoki címét, nyert távolugrásban, és ezüstérmet szerzett 200 méteren. Távolugrásban verhetetlen volt 1992-ben Barcelonában is, és a 4× váltóban is elhozott egy aranyat.

ERIC FEFERBERG / AFP

Hogy aztán 1996-ban Atlantában újabb csodát hajtson végre, és 35 évesen, a negyedik olimpiáján ismét megnyerje a távolugrás aranyát. Ahogy a Sports Illustrated fogalmazott akkor: “Lewis legyőzte a életkort, a gravitációt, a történelmet, a logikát és a világot az atlantai Olimpiai Stadionban, és megnyerte az olimpiai aranyérmet távolugrásban. Valószínűleg ez volt a legvalószínűtlenebb pillanata a hihetetlenül briliáns karrierje során”.

Ezzel a váratlan győzelemmel megszerezte a kilencedik olimpiai aranyát, és beállította az úszó Mark Spitz, a futó Paavo Nurmi és a tornász Larissza Latyinina rekordját.

View this post on Instagram

A post shared by Carl Lewis (@carl_lewis_official)

Ennek az elképesztő teljesítménynek a fényében legalábbis furcsa, hogy Carl Lewis soha nem volt Amerika kedvence, sokan arrogánsnak, távolságtartónak, számítónak látták, akiben nem volt meg az alázat.

Pedig Lewis nemcsak a pályán, hanem azon kívül is sokat tett a sportért. Szószólója lett a dopping elleni és az egyenlőség melletti harcnak. 2009-ban az NPR-nak adott interjúban pedig elárulta azt is, hogy mit tanácsolna a szülőknek, akik a sport felé próbálják meg terelni a gyerekeiket. Hangsúlyozta, hogy a sport és a mozgás óriási hatással van a gyerekekre, de engedni kell őket, hogy ne köteleződjenek el egyetlen sportág mellett. Ha pedig a szülők elmennek a gyerek egy versenyére, csak üljenek a lelátón, és nézzék őket. Végül pedig, akár nyer, akár veszít, vegyenek a gyereknek fagylaltot.